Horváth Árpád: A távcső regénye (Budapest, 1988)

Óriástávcső és gőzturbina

nét gondolhatta Verne, hogy a Palomar-hegyi ötméteres jó néhány millióba fog kerülni.) Még mindig a holdregénynél maradva meg­tudjuk, hogy először a Holdat nézték meg és „semmi sem volt olyan, amit a tudomány eddig ne ismert volna, a Hold felületének minden részén felismerszett annak vulkanikus termé­szete...” A távcsövet számos tudós is igénybe vette, mint pl. Clarke H., a cambridge-i csillag­­vizsgáló igazgatója. A szép piros-arany kötésű Franklin kiadásban az eredeti francia kiadás ké­pei jelentek meg és mutatják a Sziklás-hegység óriás teleszkópját. Egyik képen a távcső távlati képe, másikon az látható, ahogy az egyik szerep­lő a távcsőbe néz. A képet rajzoló grafikus Rosse lord távcsövét vette mintául, igy vonult be a jeles műkedvelő fóúr neve a Verne-könyvbe. Érdemes róla megemlékezni. William Parsons, third Earl of Rosse (1800-1867) előkelő, gazdag angol főúr („Rosse harmadik Earlje”) osztálya hagyományainak megfelelő­en politizált, de hamar megunta a szócséplést és parsonstown-i kasté­lyába visszavonulva tudományos kedvteléseinek élt. Ettől az időpont­tól, 1834-től kezdve teljesen a csilla­gászatnak és müszerkészítésnek élt, több kisebb-nagyobb távcsövet épí­tett. Legsikeresebbnek az bizonyult, amelynek 90 cm átmérőjű tükre 8 m-es gyújtótávolsággal kitűnő képe­ket adott. Jó barátja, Thomas Robin arról a távcsőről úgy emlékezett meg, hogy aki belenézett, nem tudta nyu­galmát megőrizni, úgy felizgatta a lá­tott kép. Rosse jól ismerte William Herschelt és fiát, John Herschelt, s mint kortársak, jól elbeszélgettek mindegyiküket érdeklő tudományos problémákról. A 90 cm-es tükör sikerén felbuz­dulva Rosse elhatározta, megépíti kora legnagyobb távcsövét, meg is tervezte, elvégezte a szükséges szá­mításokat és hozzáfogott a nem könnyűnek ígérkező, nagy munká­hoz. Első elképzelése szerint a tükröt több darabból gondolta megönteni, de ilyen több darabból összeállított tükröt csak száz év múlva csinálnak majd. Tortaszeletekre emlékeztető darabokból akarta összeállítani. Egy kísérleti tükör el is készült, a tükör­szegmenseket összeforrasztotta és gőzgéppel működtetett csiszológép­pel munkálta meg. Ilyen módon akarta a nagy bronztükrök gyakori repedezését megelőzni. Kísérletei azonban ebben az irányban nem sike­rültek. Külön nehézséget okozott a tükrök csiszolása. Miután sikerült az 1,82 m átmérőjű tükör megöntése, a lóm gyújtótávolság eléréséhez szükséges tükörfelület kialakításához parabo­­loidalakot kellett a bronzfelületbe csiszolni. A tükör ellenőrzésére Ross sajátságos módszert eszelt ki. A tükörcsiszoló szerkezet magas torony földszintjén helyezkedett el; a torony belsejében, a padlástérben hosszú rúdra finom zsebórát erősí­tett, amelyet az emeletek között ki­alakított oldalnyílásokon át, segédtü­körben lehetett nézni. A zománcos óralapon levő pont volt a tulajdon­képpeni próbatest, amelyet felna­gyítva a szemlencsével néztek. Az óra helyzetét vizsgálat közben többször változtatták, hogy látható legyen, kü­lönféle beállításoknál miként jelenik meg a pont képe. Mindehhez szakér­tő személyzetet kellett betanítani, de hát Rosse nagy úr volt. Ha a tükör nem jól működött, újat öntött, újat csiszolt. Az olvasztóté­gelyt tőzegtűzön hevítette, a tégelyt daruval emelték, ami nem volt köny­­nyű, hiszen az „adag” fehéren izzott. Megöntés után az öntvény 20 perc múlva megmerevedett, ekkor kemen­cébe tolták és lassan-lassan hűtötték. 78

Next

/
Oldalképek
Tartalom