Horváth Árpád: A távcső regénye (Budapest, 1988)
Óriástávcső és gőzturbina
54. ábra. Rosse óriástávcsöve Még így is csak az ötödik korongot lehetett „készre” munkálni. A 4 tonnás öntvényt úgy megmunkálni, hogy ezredmilliméter pontosságú legyen a tükröző felület, nagy türelemre és szakértelemre volt szükség. A súlyos bronztükröt a tubus alján vastag tölgyfa pallókból és párnafákból összeácsolt ágyazat tartotta mozdulatlanul; 27 darab öntöttvas támaszték merevítette a szerkezetet. A bronzanyagból való tükör a hőmérséklet-ingadozásra olyan érzékenynek bizonyult, hogy ha valaki hátlapjára tette a kezét, a távcsőben látható csillag vonallá húzódott szét. A kész távcső 18 m hosszú tubusa finom fából, asztalosmunkával készült. Mint megdöntött nagy hajókémény függött láncokon és köteleken két fal között és csigákkal, csörlőkkel lehetett mozgatni (54. ábra). Felállításából adódóan csupán az égi egyenlítő közelében levő égitesteket tudták másfél óra hosszat szemmel tartani. Ha valamit alaposabban, hosszabb ideig akartak megfigyelni, a következő éjszakáig kellett várni, mire a vizsgált égitest újból a látómezőbe került. Rosse számításai szerint a műszernek 6000-szeresen kellett volna nagyítania, de a nagyítás soha nem érte el az 79
