Horváth Árpád: A távcső regénye (Budapest, 1988)

Megnyílik a csillagok világa. William Herschel

igy volt, bár nagyon kényelmetlenül helyezked­hettek el a társas összejövetelre mégiscsak szűk csőben. Az óriási tubus csendben, békésen évekig rozsdásodon, amikor egy fa rádőlt és középen belapította. Szétszerelték, és ép darabját a greenwichi obszervatórium kertjében felállítot­ták. Kőalapzatán márványtábla szövege mondja el, mit lát a látogató. El tudjuk képzelni Herschel meg­döbbenését, amikor felismerte, hogy a távcső nemcsak a térben, hanem az időn át is bepillantást enged az uni­verzum életébe. A fénysugár, amely elindulásától kezdve évek múlva ér­kezik a csillagász távcsövébe, nem azt mutatja, hogy milyen az az égitest ma, hanem azt, hogy milyen volt év­ezredekkel, esetleg évmilliárdokkal ezelőtt. A távcső talán egy kialakuló­ban levő világot mutat, amely esetleg már az elmúlás állapotában van, ami­kor figyelik. Bizonyára Herschel is megborzongott e felismerés újszerű­ségétől. Ő mindenkinél előbb felis­merte, hogy a világegyetem sokkal­­sokkal nagyobb, mint azt bárki el­képzelni merészelte. Thomas Camp­bell angol költő meglátogatta Her­­schelt, és műszereit figyelmesen né­zegetve hallgatta vendéglátója sza­vait: „Messzebbre pillantottan a világ­térbe, mint bárki más előttem, olyan csillagokat figyeltem meg, amelyek fénye több ezer éve utazik a világ­mindenségben.” Látogatói fejcsóválva hallgatták Herschel ilyen és hasonló tartalmú fejtegetéseit, „ráhagyták”, a tudós bogarának tartották az ilyen felfogást és nem vitatkoztak vele. Herschel feltételezte, hogy minden csillag egyforma, s azért látszanak különböző fényességűnek (nagyságú­nak), mert különböző távolságra van­nak. Herschel fényerősségmérései­nek színvonala azonban messze el­marad attól, amelyet ilyen elmélet kidolgozásához fel lehetne használni. Nagyon szemléletes az a hasonlata, amely szerint a világegyetem olyan kertre emlékeztet, amelyben egyide­jűleg sarjadzó, virágzó, termést hozó és hervadó növények találhatók. A világegyetemben is születő, fejlődő és elhaló világok egyidejűleg figyel­hetők meg, tehát az egész nem egy­szerre, egyidejűleg keletkezett. Meg­figyelései, töprengései alapján saját elméletet dolgozott ki. Herschel felkérte több csillagász barátját, ismerősét, ellenőrizzék mé­réseit, gondolják át elméletét. Valójá­ban azonban alig tudták követni, hi­szen olyan nagy teljesítményű mű­szerekkel, mint ő, senki sem rendel­kezett. A ködöket alaposabban tanulmá­nyozva arra a következtetésre jutott, hogy a ködök elsősorban azért látha­tók, mert saját fényük van. Ezt ma „gerjesztett” fénynek mondjuk. Öt­ven évvel később szinképelemzéssel kimutatták, hogy a ködök a fényüket a szomszéd csillagoktól is kaphatják. (Távoli izzólámpát láthatunk azért, mert bekapcsolták és világít, és azért is, mert szomszéd fényforrások meg­világítják.) Herschel még arra is kö­vetkeztetett, hogy a kereknek látszó ködök gömb alakúak. William Herschelt már szárnyára kapta a világhír, amikor 1792-ben fia született, John, aki ugyancsak neve­zetes alakja a tudomány történeté­nek. A napóleoni háborúk zajlásában, 1802-ben írták alá az amiens-i békét, ami egy időre elhallgattatta a fegyve­reket, s a Herschel család is megen­gedhetett magának némi külföldi ki­rándulást. Áthajóztak Franciaország-72

Next

/
Oldalképek
Tartalom