Horváth Árpád: A távcső regénye (Budapest, 1988)
Megnyílik a csillagok világa. William Herschel
riának” minősitette. Kételkedett Herschel távcsöveinek nagyításában és feloldóképességében is. Egy másik tudós, Pristley szerint Herschel módszereit, kijelentéseit „nehéz lenyelni”. Amikor a világegyetem szerkezetéről vallott felfogása közismert lett, a tudományos világ nagyon sok tagja kifejezte rosszallását, ellenben pl. Alexander von Humboldt (1769—1859), német természettudós, a modern földrajztudomány megalapítója azt írta róla: „ő bocsátotta le a kutatószondát először a világegyetem mélységeibe”. Ahogy a távcsövek fejlődtek, a tudósvilág egyre elmélyültebben foglalkozott az állócsillagok világával. Megfigyelték, hogy azok is, bár lassan, de elmozdulni látszanak. A már említett Bradley, az aberráció felfedezője 1748-ban, Lambert francia csillagász pedig 1761-ben arról értekezett, hogy megítélésük szerint a Nap az állócsillagok közt tovamozog. Tobias Mayer (1729- 1762), német csillagász szellemes hasonlatát a népszerű csillagászati előadásokon ma is elmondják. Mayer szerint úgy kell felfognunk Földünknek és a Naprendszernek az állócsillagok világában való tovamozgását, mint ahogy az ember erdőben haladva az előtte levő fákat egymástól távolodni, a mögötte elmaradókat egymáshoz közeledni látja. Hasonlóképpen a Naprendszer is a csillagok közt tovamozog; a mozgás irányában levő csillagok egymástól távolodni, az ellenkező irányban levők egymáshoz közeledni látszanak. Ez a jelenség sokat foglalkoztatta Herschelt. A Vega és az Arcturus, a Sirius és az Aldebaran csillagokat éveken át figyelte, és megállapította, hogy jogos a feltevés, miszerint a Naprendszer a világegyetemben a Herkules csillagkép felé halad. A csillagászok ezt „szekuláris parallaxisnak” mondják. Ahogy Herschel ezeket a jelenségeket, feltevéseket alaposan átgondolta, úgy látta, még jobb, még erősebb távcsövekre van szükség ahhoz, hogy a világegyetem addig nem vizsgált mélységeibe behatolhasson. Tervezett egy 122 cm tükörátmérőjű távcsövet, de alighogy a kivitelhez hozzáfogott, látnia kellett, hogy anyagi lehetőségeit túlbecsülte, a sok anyagot, munkást stb. nem tudja kifizetni. A király értesült kedvelt csillagásza gondjairól, s adatott kétezer, majd rövidesen újabb kétezer fontot a távcső megépítésére (52. ábra). A tükröt bronzból öntötte, 1000 kg-ot nyomott, peremét kovácsoltvas gyűrű fogta körül, amelyen horgok voltak, hogy a darukötelet legyen mibe akasztani. A bronzkorongot öntöttvas alapra helyezte, és az óriási bronzfelületet tíz ember négykézláb mozogva csiszolta. Ahogy a tükröt a merev, öntöttvas alapról daruval felemelték, észre lehetett venni, hogy a bronzkorong a saját tömege alatt rugalmasan hajladozik. Új korongot öntött, újból csiszolt, de alighogy a csiszolást elkezdték, az öntvény robbanásszerűen darabokra hasadozott. Még néhány kísérlet után sikerült egy 9 cm vastag bronzkorongot önteni, amely 2000 kg-ot nyomott, a tükör elkészítése négy esztendeig tartott, 1785-től 1789-ig. A távcső tubusát az addig használatos falemez helyett merev bádogból készítették, s a csövet erős szalagvasból kovácsolt bilincsek tartották öszsze. Az óriástávcső mereven tartására és irányítására kitűnő ácsmunkával 70
