Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
I. rész. Az élelmiszerek előállítása és forgalma a feudalizmus korában
AZ ÉLELMISZERIPAR TÖRTÉNETE A TÖRÖK KIŰZÉSÉIG 27 hetetlen olcsó vízi Lit, mert a Dunán felfelé ugyancsak vontatni kellett a gabonával megrakott hajókat. Korlátozott volt a belső piac felvevőképessége is. Városi és polgári fejlődésünk a XVI. században elakadt, egy ideig az amerikai nemesfém behozatala miatt a bányavárosok fejlődése szintén megtorpant, és a polgárság egyre nagyobb hányada törekedett az önellátásra. Piacra talált viszont a gabona ott, ahol a szőlőművelés került előtérbe, vonatkozik ez a Hegyaljára, illetve részben a Pozsony környéki borvidékre. A fenyegető török veszély miatt kiépített végvárak katonaságának ellátása szintén piacbővítő tényező volt, a gabona árát azonban a nagy hadjáratok szöktették a magasba. Ilyenkor a földesurak nagyobb gondot fordítottak a majorságokra, de a harci zaj elükével azután ismét beszűkültek az értékesítési lehetőségek. A bor ára nem ingadozott annyira, mint a gabonáé. Ezen túlmenően a bor a szállítási költségeket is jobban elviselte. Évről évre nagy mennyiségű bort vittek ki Lengyelországba, s a kivitel mellett a belső piac teret kínált mind a paraszti, mind a földesúri árutermelés számára. A kocsmáltatás révén az év nagyobb részében a földesurat illette meg a borárulás joga, s mivel ebből nagy haszonra tehetett szert, ahol mód nyílott rá, arra kényszerítette a jobbágyságot, hogy szüret után neki adják el borfeleslegüket. A tavasztól őszig tartó „dologidőben” azután csak a földesúri kocsmákban mérték a bort, amelyből tisztes haszonra tettek szert a földesúri joggal felruházott szabad királyi városok is. A földesúri várakban és a nemesi udvarházakban felhalmozott élelem részben piacra szánt termék volt, de tekintélyes hányadát az udvartartás emésztette fel. A várak őrségét, a hadmozdulatok hírére felduzzasztott hadinépet élelemmel, a lovakat pedig abrakkal kellett ellátni. A majorságok gazdasági személyzetét — az udvarbírót, a számtartót, a kulcsárt, az ispánokat, a robotos jobbágyokra és a vámhelyekre felügyelő hajdúkat — mind, mind a földesúrnak kellett élelmeznie, ezért a majorságokban tárolt termékek távolról sem lebecsülendő hányada önellátási célokat szolgált. Noha a földesúri udvartartás állandó szükségleteit fel lehetett becsülni, és többnyire illő tartalékokról gondoskodtak, időnként azért hiány támadt egyik-másik „konyhai élésből". Ilyenkor vásárolni kellett. Az 1647—1648. gazdasági évben a sárvári uradalomban az apróbb szárnyasok egytizedét, a ludaknak csaknem a felét, a vaj háromnegyedét a környéken vették meg. Földesúri utasításra vásároltak a jobbágyoktól malacokat, borjút és vágómarhát. E költségek az uradalmi kiadásoknak csupán néhány százalékát érték el, de kétségtelenül jelzik, hogy a majorsági termelés és a jobbágyság termékjáradékának begyűjtése ellenére a földesúri udvartartás hagyott némi teret a paraszti árutermelés számára, a hetipiacokra és az uradalmakba vezető utat pedig nem zárhatta el előle. A majorsági gazdálkodás kiépülése az írásbeliség terjedésével esett egybe, az uradalmi számadások és leltárok tekintélyes hányada megmaradt. Segítségük-
