Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - Salánki István - dr. Vigh Albert: Cukoripar
188 Cukoripar cukor előállításához kb. 14,3 tonna répára volt szükség, míg Cseh- és Morvaországban a nagyobb cukortartalom miatt csak 11 tonnára. A technika terén szinte forradalmi változás a hajtóerőnél volt tapasztalható. Az első gőzgépet ugyan már 1840-ben beállították Csepinben, de még az 1840- es évek elején is kevés üzemelt, az üzemerőt főként vízikerekek és járgányok szolgáltatták. A gőzgépek alkalmazása 1859—1860-ra vált szinte általánossá, 1867—1868-ban pedig már 112 üzemelt 963 lóerős összteljesítménnyel. A cukorgyártási technológia előkészítés (mosás) utáni három fő szakasza a következő: a felaprított répából a cukorlé kivonása, a lényerés; a nyersléből az idegen (nemcukor) anyagok lehetőség szerinti kicsapása és szűrése, a létisztítás ; a tisztított lé besűrítése, majd befőzése, a kristályosítás. A lényerés, mivel a diffúziós eljárás csak az időszak vége felé (1864-re) alakult ki, a reszelőgéppel kapott répakásából különféle kezdetleges áztatási módszerekkel történt. Később a répakása kipréselése terjedt el, ami 1861/1862-re szinte általános lett, és jellegzetesen magyar módszerré vált, amelyet főként adózási okból fejlesztettek magas szintre. A lényerés utáni technológia akkor még igen sokféle volt. A létisztításhoz a nyerslevet nyílt, később zárt rézüstökben, a tisztítókazánokban szabad tűzön vagy később gőzzel felmelegítették, és közben hozzákeverték a derítőszert. Ülepedés után a tisztáját leszívatták, kendőszűrőn és csontszénen megszűrték. Derítőszerként — elsősorban a csontszénfelhasználás csökkentésének lehetőségét keresve — többszázféle anyagot próbáltak ki. Ezek között már kezdetben is szerepelt a mész, de még kis mennyiségű híg mésztej formájában. Végleges győzelmét a cukortechnológia akkori legnagyobb vívmánya, a szénsavval való telítés — a szaturáció — 1852-ben történt gyakorlati megvalósítása hozta meg. Ezzel lehetett ugyanis a derítésben alkalmazott meszet legelőnyösebben, jól szűrhető kalciumkarbonát formájában eltávolítani. Lehetővé vált egyúttal a derítési mészmennyiség fokozása, és ezáltal nagyobb tisztítási effektus elérése a szaturációban. A létisztítási iszap (mésziszap) eltávolítására kezdetleges módszerek után kedvező fordulatot jelentett a cseh Danek által 1864-ben feltalált vas iszapsajtó. A vákuumbepárlók bevezetése előtt a tisztított lé besűrítése még két lépésben történt, szabad tűzön, majd később gőzzel melegített serpenyőkben. A közbenső levet és a kész sűrű levet csontszénen szűrték. Az 1850-es évek elején 100 kg répa feldolgozásához még 40 kg kőszénre vagy 120 kg barnaszénre volt szükség, ezért a tüzelőanyag-fogyasztást igyekeztek csökkenteni. Egyrészt a léforráspont-csökkenést is jelentő légűr (vákuum) megvalósítására törekedtek, összekapcsolva a gőzgépek fáradt gőzének alkalmazásával, másrészt másodlagos gőzök felhasználására is, pl. az első testben keletkező légőzőket az utána következő test fűtésére, vákuumpárákat híglé előmelegítésére. A korszerű hőgazdálkodás csírái tehát már akkor megjelentek. Híglé vákuumos bepárlása először a francia Rillieux-nak sikerült 1843-ban. Voltak fekvő és álló bepárlókészülékek. Az utóbbiakat Julius Robert Ausztriában két-
