Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Kirsch János: Malomipar
124 Malomipar vonal, és fokozódott a termelés koncentrációja. Az Amerikai Egyesült Államokban a 100 tonna/24 óra kapacitású malmokat már kisüzemnek minősítették, amikor hazánkban a gyári jellegű malmok között még 20 olyan üzem sem volt, amely elérte ezt a teljesítőképességet. A két világháború között malomiparunk lemaradt az élvonaltól, és ezzel el is vesztette korábbi nemzetközi vezető szerepét. Munkafeltételek és elégedetlenség 1919-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltásakor, felcsillant a remény, hogy a nyomorúságos helyzetben élő malmi munkások sorsa jóra fordul. A forradalom vezetői a külső és belső ellenséggel vívott harc közben is tudatos gazdaságpolitikai tevékenységet folytattak a szocialista társadalom megteremtése érdekében. 1919. március 26-án jelent meg a húsznál több munkást foglalkoztató ipari, bánya- és közlekedési üzemek államosításáról szóló rendelet, és április első napjaiban a jelentősebb malmok már köztulajdonban voltak. A termelés feltételeinek megteremtése érdekében megszervezték a központi anyaggazdálkodást. Bevezették a napi nyolcórás munkaidőt, és április 15-i hatállyal egységesen szabályozták a munkabéreket. Megszüntették a vasárnapi munkát, korlátozták a túlórázást, megtiltották a 16 éven aluli fiatalok alkalmazását malmokban, kiterjesztették a munkások betegség és baleset miatti biztosítását, gondoskodtak a munkaképtelenek állami ellátásáról. A Tanácsköztársaság megdöntése után a tőkés tulajdonviszonyok gyors restaurációjával együtt ezeket a szociális intézkedéseket is eltörölték, és a malmi munkások ismét reménytelen helyzetbe kerültek. Az I. világháború után mintegy 10 ezer munkás szorult ki a malomiparból. Jó részük időszakosan munkanélkülivé vált, sokan pedig vidéki kismalmoknál vagy más területen kerestek munkaalkalmat. A munkanélküliségen kívül alapvető probléma volt a munkaidő rendezetlensége. A nagyobb malmokban a termelési igénytől függően rendszertelenül váltakozva, időnként 5—8 órás, máskor 12—14 órás munkaidő volt, gyakran pedig napokon át fizetés nélkül „sétáltatták” a munkásokat. E tarthatatlan állapot rendezését a kormányzat sokáig halogatta, de a szakszervezet vezetésével a malmi dolgozók szívós harca végül is eredménnyel járt. 1937 novemberében lépett érvénybe az iparügyi miniszter rendelete, amely kimondta, hogy a malomiparban dolgozók munkaideje nyolc óránál, illetve heti 48 óránál nem lehet hosszabb. A kizárólag vámőrléssel foglalkozó malmok lehetőséget kaptak arra, hogy évenként legfeljebb 60 napon át napi 12 órás munkaidővel foglalkoztassák munkásaikat. A nyolcórás munkanap bevezetésével együtt követelték a munkások az éjszakai munka beszüntetését is. A szakszervezet erre vonatkozó előterjesztését azonban a kormányzat elutasította. Állandóan napirenden volt a vasárnapi
