Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Világítás magyar módra
Fali függesztett foklatartók (Márkus Mihály: A magyar népi világítás) ható. Kereszttalpon alul és felül összefogva négyzetes hosszú léc állt. Az állvány közepén levő felső lyukon keresztül csúszott az alsó összefogó lécre erősített fogasléc. Ebbe illeszkedett az oldalsó lécből kiálló pocok, amely a középső tartóléc fel- és lecsúszását meggátolta, és a foklavasat hordozó lécet a kívánt magasságban tartotta. Ismeretes olyan változata is, ahol a fogazott rész hiányzik és a középső foklatartó rész simán csúszik fel és le a két állványt összefogó fakeret középső részén. A Dunántúlon terjedt el. A keretes foklatartó másik változatában a lécen fogak helyett lyuksor van. Főként csak a Dunántúlon fordul elő, hasonlókat azonban találtak a finneknél és észteknél is. A középkori előfordulásukról Szabó Kálmán Kecskemét határában végzett ásatása, valamint a Pomáz-Klisszai ásatás mondhat többet, hiszen az utóbbi helyen előkerült vas foklatartó a 13. századból származik. A függeszthető foklatartó szerkezetileg az előbb ismertetett gangos szerkezetűvel volt azonos - vagy hasonló -, azzal a különbséggel, hogy nem száron és talapzaton állt, hanem a mestergerendán függött. A gangos tartórészre erősített fejléc függőleges nyílásaiba helyezett fokla lefelé csüngve égett. Ezek a megoldások hasonlítanak azokhoz az ősgermán korból származó példányokhoz, amelyeket a gockstadti hajóban találtak. Nógrád megyében különleges foklatartót, az ún. forgácsviláglót használtak (1768). Kezdetleges faragásé, fából készül, az elülső kengyelrésze vasból. A farész hátsó felén horog volt a felerősítésre. Az elülső részen alulról felfelé ívelő farugó szorította a foklát vaskengyelbe. E típus átmenet a foklatartó és a gyertyatartó között. A falitüzelő a felsőőri magyarság területének világító eszköze volt. Ezek a gyantás fenyő vagy faszilánkok a falitüzelőfülkében égtek. Nem használták az egész ország területén, csak az Ormánságban és a bakonyi németeknél akadtak a nyomára. A felsőőriekhez pedig a falitüzelő nyugatról, német közvetítéssel jutott el. A fokla készítése nagy múltra tekint viszsza. A palócok a fokiának szánt fűz, gyertyán, mogyoró levágott ágait kemencében szárították, fáklyaverő tőkén a balta fokával megtörték, hogy a szétvert farostok jobban száradjanak. A kiszárított foklafákat úgy fektették a kemencére, hogy annak égésre szánt része a kemence elé lógott ki. A zselicségben gyertyánfát használtak e célra, mert ennek nem volt füstje. A leánykérőbe menő legény a zsebében foklával ment a lányos házhoz, mert első feltétel volt, hogy tudjon foklát készíteni az, aki leányt akar kapni. A legény a maga készítette foklát átadta a háziaknak, és ez világított vacsora alatt a lányos házban. Egyes helyeken külön foklahasító kést tartottak. A tótok a fokla készítéséhez hasogató bakot és kétkezes gyalut használtak, ez az ún. kocur. Később a fokla készítése is foglalkozási ág lett; még 1948^19-ben is árusítottak 54
