Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Bevezetés
gyertyát, és készítéséhez viaszt fehérítettek. A keresztények életében liturgikus jelentősége volt a gyertyának (1. A kereszténység liturgikus világítása c. alfejezetet). Később az egyre szaporodó kolostorokban a szerzetesek önellátók voltak az élelmezésben, és - saját méhészetük lévén - gyertyát is mártottak, hiszen a méz kipergése után ehhez rendelkezésükre állt a viasz. Fennmaradt írások szerint Nyizsnij Novgorodban a piacon többek közt méhviaszt is cseréltek. A gyertyabél kezdetben a papirusz növényi rostjaiból készült, később ezeket a len és a kenderbél váltotta fel. Angliában az első gyertyát az Eddystone világítótoronyban alkalmazták. A világítótorony gyertyáit az Either Brethren Szentháromság szerzetesházbeli szerzetesek készítették. Itáliában a gyertya őshazájában a céhek a gyertyakészítés ellenőrzését is kezükben tartották, amely kiterjedt a termékek (viasz, faggyú) minőségére, és a piaci gyertyaárusok felügyeletére is. A gyertyakészítés többféle módja ismeretes. A legősibb a gyertyamártás eljárása volt a kákaszár (a bél) faggyúba mártása. A középkor vége felé az öntőforma kitalálásával a gyertyaöntés lett általánossá (1. a Gyertyakészítés c. alfejezetet). A 17. században a bálna zsírjából és a velejéből igen finom gyertyát öntöttek. A gyertya hódító útja Gyertyával virrasztónak a tehetősebbek a betegek mellett, és gyertyával világítottak a gyerekszobákban. A csendes, egyenletes fényű világítóeszköz a keresztények templomon kívüli szertartásainak is szereplője. A feltámadási körmeneten sok ezer gyertyát égettek Jasiban és Bukarestben. A főúri kastélyokban, palotákban az ünnepségeken több száz, olykor több ezer gyertya égett. A bécsi udvarban pl. a 17. és a 18. században évente 150-200 mázsa viasz fogyott el kivilágításra. Pazar gyertyafényözönről ír egy utazó (Barberino) aló. századról szóló munkájában: ,,. . . a sötétedés után a hatalmas csillárokon - amelyek a mennyezetről lógnak le - tizenkét gyertya ég és ezekből még három, majd ismét ezekből négy-négy kiágazva.” Az utcai közvilágításról ezt írja: ,,. . . az utcák sötétek még az öreg Moszkvában is, csak a fáklya- vagy a lámpahordók világítanak. A szolgák a nagyurak hintói előtt mennek és a cári vendégeknek világítanak. A paloták lépcsőin nagy olajlámpa és az udvaron nagy tűz ég. A hintók előtt az utcán tizenhat gyertyalámpást hordó polgár haladt”. Patyomkin tábornok rendeletére a //. Katalin cárnő tiszteletére rendezett bál alkalmából a szent-pétervári hercegi palota termeiben 140 ezer olajmécs és 20 ezer gyertya égett (18. sz.). A román fejedelemségek ünnepein a húsvéti feltámadás éjszakáján több ezer gyertyával világítottak, vízkeresztkor pedig a fejedelmek leányai másfél méteres viaszgyertyasorok között lépdeltek. A lengyel-török háború idején, 1678- ban, a szultán és vezérek sátrait 6 ezer gyertya világította, amelyet rabszolgák tartottak. A gyertyának a közvetlen világításon kívül más szerepe is volt. Időmérésre is használták a gyertyát és a tartályos olajmécset. Oldalát az órának megfelelően bevonalazták, így a gyertya vagy olaj fogyása az idő múlását is jelezte. V. Károly (1364-80) francia király kápolnájában éjjel-nappal fekete csíkozású gyertyát égetett, amelyen a csíkok egy-egy Időmérő tartályos, talpas asztali lámpa (The Rushlight Club: Early Lighting) 33
