Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Munka és világítás
Lámpás mesterségek A fény hordozói A fáklyahordók és a lámpavivők utcákon, sikátorokban a teljesen hiányzó közvilágítást pótolták évszázadokon át. A tehetős polgárok fáklyavivőket alkalmaztak, ezek vagy a saját szolgáik közül kerültek ki, vagy a külön e célra alakult céhek tagjaiból verbuválták őket. A lámpahordó fiúk intézménye 1790 márciusában alakult, és mindaddig állt, amíg a közvilágítás ki nem fejlődött. A lámpagyújtó foglalkozási ág az olaj- és a petróleumlámpákra vonatkozó világítási rendelettel kezdődött. A millenium idején Budán 43, Pesten 162 lámpagyújtó dolgozott. A régi Fehérsas utcában e célra fenntartott helyiségben gyülekeztek a cilindert és jelvényt viselő, serény emberek. Lajtorjával (létrával) a kezükben indultak körzetükbe. A létra felső, nyereg alakú vasfokát az oszlopnak támasztva felmentek, kinyitották a lámpát, a karjukra akasztott kosárból a megtöltött olajtartályt a helyére akasztották és meggyújtották a kanócot. A gyufát még nem ismerték. Zubbonyuk gombjára erősített üvegcsében tartott kénsavas gyapotba egy kálium-klorátba áztatott fácskát mártottak, a kettő érintkezéséből láng lobbant, ezzel gyújtották meg az akkor még üvegcilinder nélküli kanócot. A lámpákat éjfélkor vagy reggel oltották el, amint azt a világítási naptár előírta. Ezekből az időkből való a következő találós kérdés: „Felveszi, elmegy; leteszi, felmegy; lemegy felveszi; elmegy; mi az?” A válasz: a lámpagyújtó a létrával. A gázlámpagyújtók - az akkori köznyelvben tréfásan gázemberek - feladata nehezebb volt az elődeiknél. A lámpa tisztítása Lámpahordó fiú (Max Paur rajza) nyomán (Rath Végh István : A régi Pest-Buda) Lámpagyújtogató (Garay Ákos rajza nyomán, 1790) (Békés István: Szegény ember a gazdag városban) 5-6 órát vett igénybe, a szerkezet bonyolultabb, az üvegablak több volt - és ugyanúgy létráról kellett tisztítani. Róluk írta Kosztolányi Dezső: ,,Egy szűk kicsiny boltban viszem a szent tüzet felétek, én örök újra bujtó, én kormos lámpagyújtó! S áléit kanócok, álmos utcalámpák szomjuhozzák piros tűz csókomat!” Ugyanott gyülekeztek, ahol elődeik, de létra nélkül hosszú póznával, s a toronyőr jelzésére körzeteikbe siettek. A gázlámpa meggyújtásához a lámpagyújtogatónak nem kellett létrát vinnie, a gázlámpa csapját egy hosszú pózna végén levő rézkampóval nyitotta ki, és a kiömlő gázt a pózna végén égő borszeszbe áztatott kanóc lobbantotta lángra. Ez a művelet nem volt mindig egyszerű, a szél, vagy eső könnyen eloltotta a lángot. Ezért később a lámpatest csövébe kis szúrólángot égettek, s a gázcsap elfordítására a kiömlő gázt ez gyújtotta meg. Ezeknek a serény és szorgalmas embereknek köszönhető, hogy negyedóra alatt fénybe borult a gázlámpák soraival átszőtt város. A lámpagyújtók a gázgyári munkássággal csak a századforduló után vállaltak sorsközösséget. A gázgyári munkások első sztrájkjában (1905. május 23.) - amikor azok az eltörölt ebédidő miatt tüntettek - a lámpagyújtók még nem vettek részt. Ez a sztrájk eredményes volt, az Általános Osztrák-Magyar Légszeszgyár 68 %-os profitot élvező urai engedtek, visszaállították az ebédszünetet a munkásoknak, akik napi 12 órát dolgoztak 40°-os hőségben. A szakmabeliek második sztrájkjához azonban már csatlakoztak a lámpagyújtók is, amikor a Józsefvárosi Gázgyár munkásai 1906. július 2-án négy munkásáruló al-169
