Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)

A szellem világa

fáklyákkal világítottak a kolostorokban, rendházakban, prefektóriumokban.

Lobogó gyertyák. A gyertyát már az i. e.-i századokban ismerték. A világításon kívül a keresztény liturgiában is szerepet kapott, a világosság jelképe és a szertartás fontos eszköze lett. A liturgikus előírások szerint a gyertya csak fehér méhviaszból készülhetett, sárga méhviasz gyertyát csak gyászszertartásokon vagy nagypénteken használtak.

Kismisén két, énekesmisén négy, nagymisén hat gyertya ég, püspöki misén eggyel több. Minthogy a gyertyák alkalmazását évszázadokon át ilyen szigorú előírások szabályozták, a kolostoroknak, monostoroknak saját méhészetük volt, maguk

állították elő a méhviaszt és maguk mártották a gyertyát.

A gyertyát a gyertyatartó tányérjából kiálló tüskére szúrták. Az oltár közepén álló feszület két oldalán egy-egy nagyobb, és még három kisebb gyertyatartó volt, az utóbbiakat csak ünnepélyes alkalmakkor használták.

Gyertyák égtek a templomok szentjeinek szobra vagy képe előtt. Körmeneteken, egyházi szertartásokon a gyertyavivők (acolythusok) kezében égtek a gyertyák, de a hívők is vittek gyertyát, amelyet később a szél ellen védő üvegburás tartókba helyeztek.

Gyertyás körmenet vonult az útmenti balesetek, gyilkosságok színhelyére a 16.

Szt. József gyertyalámpással részlet

{Hans Witten festménye: Bornai oltárkép)

Oltárképrészlet: Szent József a gyertyalámpással Mainfranken, 1470

147