Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)
Gótikus bútorművészet
Az Anjouk királyi trónusának rekonstrukciójánál a latin igazodásü sella curulis és a bizánci trónusforma mellett még egy fontos ülőbútorformából, a ládaülésből kell kiindulnunk. Ládaüléssel, ill. a ládával már a romanikában találkoztunk, alapvető bútorműfaj volt, nemcsak tárolásra használták, hanem ülő-, ill. fekvőbútorként is. A láda lábzsámollyal és párnával díszülésként látható a váci káptalan 1300-as, a titeli 1325-ös, a nagyváradi konvent 1338-as, s a budai káptalan 1473-as pecsétjén például, de királyi trónusként szerepel a Képes Krónika számos A, P, S, 1 és L iniciáléjában is. Itt általában vakárkádíves, hasábos posztamensre helyezik a ládaszerű emelvényt, amely profilnézetben lépcsőzetes, L alakú. A trónust a Képes Krónika illusztrátora általában márványosra festette, ezzel is utalva az eredeti anyagára. Tanulságos összehasonlítanunk a Károly Róbert koronázását bemutató szepeshelyi falfreskó trónusát a Képes Krónika címlapján látható Nagy Lajos királyi székével. Szepeshelyen a trónoló Mária feltehetően márványberakásos, párnával letakart ládán ül, mögötte két kicsi gombbal éppen csak jelzett támla található. Ez a karfa nélküli — műfaját illetően — hátas szék oszlopok tartotta kazettás mennyezetű, árkádíves felépítményű, királyi trónussá alakul Meggyesi Miklós művén. Ezt a fajta gazdagodást figyelhetjük meg akkor is, ha egymás mellé helyezzük Sienai Simon fia Péter, I. Károly számára készített harmadik pecsétjét és Csói György mester munkáját, Nagy Lajos második nagy pecsétjét. Előbbin a trónus karfa, sőt támla nélküli, egyszerű ládaülés, miként a szegnai káptalan pecsétjén is. Utóbbin a trón már gótikus fiálékkal díszített, amelyek a kartámasztóval egybekomponált csúcsíves háttámlát képezik a király mögött. Aquila János bántornyai freskóján is azt látjuk, hogy Mária és az őt koronázó Krisztus, olyan viszonylag magas támlájú ládán ül, amely már egybeépített a fiatornyokkal ékes kartámlával. Lényegében ezt a Nagy Lajos korában kialakult díszes trónusformát idézi — talán a korábbi ábrázolások emlékeként, zsánerszerű közvetlenséggel — a németújvári Fonó Madonna mestere is, csaknem fél évszázaddal később. Előfordul, hogy e díszülések támláit selyembrokáttal (jánosréti főoltár) vagy keleti szőnyeggel (szepeshelyi főoltár) bélelik. Főleg felvidéki és erdélyi templomainkban a román kori és kora gótikus kőpadok, ill. ülőfülkék helyét a szentélyben, a XV. század közepétől egyre inkább a stallumok veszik át. Ezeket kezdetben kizárólag kanonokok használták, ezért is állottak a szentély két oldalán. Később a városi tanácsurak, konfraternitások és a céhek elöljárói, de a templomok kegyurai is készíttettek saját maguknak templomi padokat, ez utóbbiak azonban már nem a szentélyben, hanem az orgonakarzat alatt vagy a főhajó oszlopközeiben kaptak helyet. Az ulmi és az amiens-i stallumokat, mint az európai egyházi bútorművészet eklatáns példáit már említettük. A magyar stallumok természetesen ezek hatására készültek, sokban megegyeznek velük, sokban viszont különböznek tőlük. Nálunk a térdeplőnek vagy mellvédnek mindig csak két rövidebb oldala díszített, mivel gyakran az előző ülés támlájául szolgál. Az ilyen háttámlaként (dorsáléként) funkcionáló mellvédeket gyakran szőnyeggel takarják le a kényelem és pompa kedvéért, ezzel is bizonyítva ,,a magyar berendező ösztön szenvedélyes szeretetét a szőnyeg, bársony, selyem és brokát iránt”, nem csupán a késő középkori főúri és nemesi intérieurben, hanem az egyházi berendezésben is. A nyugat-európai példáktól eltérően az ülőlapok általában rögzítettek, nem felcsaphatok, nálunk nincsenek ún. misericordiák, díszes faragott fogódzók (Amiens, Reims, Rouen), amelyekbe imádkozás közben az idősebb szerzetesek kapaszkodhattak; hiszen tudjuk állva imádkoztak, talán a stallum szó eredete is a latin (sto, stare steti, status sum) állni igére vezethető vissza. A vízszintes kartámlák félköríves vonalúak, a függőleges kartámasztók többnyire áttört, háromvagy négykarélyos faragásúak. A viszonylag magas formátumú háttámla az ún. dorsale keretszegélye kúszóindás, lapos faragásé, vagy már a reneszánsz felé előremutató stallumainknál geometrikus intarziával berakott. A háttámlák sokszor teljes egészükben faragottak. A sima, dísztelen dorsálékat — erről is szó esett már — olykor felfüggesztett drága selyemmel, arany- és ezüstszállal varrott hímzéssel látták el, kő ülőfülkéink támláihoz hasonlóan, hiszen már a Szent István királyunk korából ránk maradt pannonhalmi összeírás is említést tesz hat ilyen díszes, támlát burkoló arany- és ezüstszövetről. A halántékfalak, ill. a stallumrészeket egymástól elválasztó oldalfalak, főleg szenátorpadjainknál lapos faragásúak, előfordul, hogy középen áttört ráccsal megszakítottak vagy teljes magasságukban vakmérművesek. E halántékfalak tartotta hajlított baldachin vagy egyenes párkány szintén faragott, esetleg patronfestéses. Felvidéki stallumaink ko62
