Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)
Gótikus bútorművészet
ronázópárkánya hármas osztású: a baldachinra hajló kis konzolokkal osztott áttört rácssort lapos faragású fríz követi, amelyen a fiatornyok vagy a fiálékat kapcsoló szamárhátívek kaptak helyet. Erdélyi stallumaink párkánya eltér e díszesebb felvidékiekétől, egyenes, lapos faragású pártával készül. Késő gótikus felvidéki stallumaink sorát a kézsmárki egykori pálos templom L alakú hatüléses stallumai nyitják, amelyek eredetileg a nagytemplom szentélyének két oldalán állottak. Készítőjük, a párkányon szereplő minuszkulás felirat alapján Simon mester, az újabb szakirodalom szerint Simon Lauz volt. Jelenlegi térdeplője újabb, ülőlapja félkör alakú, gótikus kartámasztókkal elválasztott. Dorsáléja hatosztatú: csúcsíves vakmérmű fölött váltakozó csúcsíves, ill. körkörös mezőkbe komponált, egymásba kapcsolódó halhólyagmotívumokkal díszített. Párkánya vízszintesen hármas osztató, a középen levő ,,Hoc opus fecit Mayster Simo anno domini millesimo quadrigentesimo sexagesimo nono, laudate dominum in sanctis eius” feliratot lent halhólyagos vakmérű, fent fiálék között áttört, faragott szamárhátívsor fogja közre. Halántékfala szintén áttört, rozettadíszes, gótikus keresztvirággal. A szepeshelyi székesegyház szentélyének ötüléses stallumai Thomas Késmarky olvasókanonok költségén készültek, 1478-ban. A szepesdaróci római katolikus templomban a Szent Antal megkísérlését bemutató freskók alatt is párosával találjuk az antonita rend címerével díszített padokat. A már Mátyás királyunkhoz kötődő bártfai stallumok is mind felépítési módjukban, mind díszítőmotívumaikban még késő gótikus reminiszcenciákat őriznek. A szájhagyomány szerint e templomi padokat Mátyás király adta Bártfa városának azokért az értékes ékszerajándékokért, amelyeket a város küldött Mátyás és Beatrix esküvőjére. Ezért is díszítik a király és a királyné, ill. Magyarország címerei a dorsálékat. Gótikus hagyományokat őriznek a felvidéki: lőcsei, szepesolaszi, szepesbélai, gölnicbányai, szmrecsányi, eperjesi, nagyőri, csetneki, lipótszentandrási, póniki, zólyomszászfalvi, cserényi, malduri, leibici, gecefalvi; és erdélyi: almakeréki, ádámosi, barcaszentpéteri, baromlaki, berethalmi, besztercei, eceli, felsőbajomi, gogánváraljai, kerci, kundi, meggyesi, nagysinki, prázsmári, riomfalvi, segesvári, somogyomi, szászbogácsi, szászújfalusi, szelindeki, szénaverősi, tóbiásfalui, vistai, vízaknai, zábrezsi stallumaink is. Míg Felvidéken Kassa és Lőcse, addig Erdélyben Segesvár és Meggyes voltak a legfontosabb központok. E stallumok készítőit olykor név szerint is ismerjük, helyi mesterek voltak, akik feltehetően részt vehettek szárnyas oltáraink szekrényeinek faragási munkáiban is, legalábbis a ronde bőssé faragású halántékfalak (Gölnicbánya), a lapos faragású mellvédek, háttámlák és pártázatok, az áttört fiálés, szamárhátíves koronázópárkányok láttán erre gondolhatunk. Talán az elmondottakból is kitűnik, hogy a középkori Magyarországon, a gótika korszakában, ülőbútoraink mennyire változatosak voltak. Használták a terpesztett lábú lócákat, a háromlábú kerek és a négylábú szögletes székeket, az ívelt vonalú oldaldeszkákon nyugvó padokat. Ismerték az ácsolt, támla nélküli, háncsfonatú ülőkét, és annak támlás és karos változatait. A latin igazodású sella curulis és a bizánci trónusforma mellett a ládaülésből alakult ki az Anjouk díszes királyi trónusa. Az egyházi bútorművészetben új bútorműfaj született: a stallum, amely az elkövetkezendő évszázadokban is alapvető berendezési tárgy marad. Miután Kottanner Ilona a királyné kérésére a visegrádi fellegvárból a palotába vitte a szent koronát, ő gondja az lett, hová rejtse azt el. Erről így ír: „A koronát az ágy alatt tartottam, nagy aggodalomban, mert nem volt semmiféle ládánk.” Kottannerné ágya — legalábbis leírásából erre következtethetünk — már lábon álló építmény lehetett, feltehetőleg földig érő takaróval, amely alá helyezhette az elrabolt kincset. A korábbi ágyak azonban ennél egyszerűbbek voltak. Szent Margit legendájában még arról olvashatunk, hogy „ő ágya vala egy gyékény”. A gyékény vagy takaró azonban hamarosan elszakad a földtől, különösen a hideg kőpadlótól, magasabb hasábos emelvényre kerül, amelyre sokszor lépcsőn lehet feljutni. A Képes Krónika Szent István születése c. miniatúráján a boltíves szobában, két oszlop közé függesztett, arannyal átszőtt függöny előtt ilyen „lépcsős ágyban” ül Sarolta királyné, karjában a gyermekkel. Géza herceg ágya is hasonló lehetett, ezt annál a Képes Krónika jelenetnél láthatjuk, amelyben Wilermus, Szekszárd monostorának apátja felkölti a herceget, hogy menekülésre bírja. Ezek az ágyak valójában textillel letakart, sima, hasábos ágyneműtartó állványok a szepesdaróci Szent Antal c. freskón, a cserényi Szent Márton oltárképen, és az Esztergomi Keresztény Múzeumban levő Mária halála c. táblaképen is (az ún. Aranyosmaróti mestertől). 63
