Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)

Reneszánsz bútorművészet

olaszkorsós kelengyeládánkon. Az olaszkorsó a kortárs magyar képző- és iparművészetében a leg­kedveltebb díszítőmotívum. Ott láthatjuk már a keresdi kastély egyik festett ajtóján 1598-ban, sze­repel erdélyi és felvidéki űrihímzéseken, űrasztali térítőinkén, lepedő- és párnavégeinken, mézes­kalácsformáinkon, címeres leveleinken, könyvtáb­láinkon, aranyozott ezüst- és ötvöstárgyainkon, habán korsóinkon és palackjainkon, festett ka­zettás mennyezeteinken, de megtaláljuk a Magyar Nemzeti Múzeum észak-magyarországi kisládáján és az erdélyi, szárhegyi Lázár család ládáján is. Sáros megyei, licsérdi Ádám-Éva jelenetes láda betétmezőibe kifaragták, Apafiné, Bethlen Kata erdélyi ládájára megfestették az olaszkorsókat (Iparművészeti Múzeum, ill. Magyar Nemzeti Múzeum). Nem az intarzia, hanem a faragott dísz jellemzi inkább az említett rakott művű kézsmárki ládával egykorú és ugyanonnan származó másik kelen­gyeládát (Magyar Nemzeti Múzeum). E tárolóbú­tor felülete is haboskőrissel borított, hársfából valók viszont az indára fűzött levelek, az egymással szembeforduló, halfarkú, mitológiai tritonfigurák; amelyek a láda szerkezeti elemeit hangsúlyozó pi­­lasztereire, ill. a profilált kerettel kiemelt betétme­zőibe kerültek. A Németalföldről hozzánk délnémet közvetítés­sel érkező, fülkagylós (Knorpelwerk) stílus szép példája a kassai láda. Homloklapjának még késői reneszánsz reminiszcenciákat őrző ún. füles betét­mezőbe, már a barokkba átvezető virág- és gyü­­mölcsfüzéres fülkagyló formába komponálta is­meretlen mestere korszakunk jellegzetes szárnyas angyalkafejeit, amely utóbbiakkal többek között a már bemutatott harmadik faragott ládánkon, a licsérdin is találkozhattunk. A kevésbé drága, vakfának is használt fenyőfát, de a keményebb jávort és gyertyánt is gyakran fes­tették, aranyozták. Erdélyi, XVI. század végi kelengyeládánk hom­loklapjának rusztikus, kváderkövet imitáló fara­gott fülkéiben Lukrécia és az anyai szeretet szim­bolikus alakjait, lent pedig — a fiókokat is magába rejtő ívelt vonalú talapzat szélső pilaszterein — magát a mátkapárt láthatjuk szép korabeli viselet­ben. A Radvánszky forrásanyagában előforduló (Ta­­tay István; 1697; Máriássy András, 1606; Draholcz Ferencné, Monaky Erzsébet, 1630; Berényi György, 1650; Berényi Györgyné, Esterházy Zsófia, 1650; Viczay Mária, 1656; Batthyány Pálné, Illésházy Katalin, 1660; Viczay Jánosné, Héderváry Katalin, 1681) festett ládákhoz hason­líthatjuk a felvidéki, Csáky család címerével éke­sített, sárgásbarnával erezett zöld, ún. márványos festésű, szepességi fenyőfa bútorunkat a faragott és aranyozott angyalka fejekkel (Iparművészeti Múzeum). Szepességből, Hanusfalváról való 1692-es év­számot hordozó kelengyeládánk is (Iparművészeti Múzeum). Pilaszterein a négy évszak szimbolikus nőalakja egyben az emberi életkor szakaszait is jelképezi az ifjúságtól az öregségig. A félköríves fülkékben bibliai jeleneteket láthatunk: Rebekát a kútnál, ill. Ábrahám áldozatát. A faragott rozetta- és fülkagylómotívumok mellett, hullámos redősléc keretek emelik ki a festett képek szépségét. Lá­dánk párdarabját, de évszám nélkül a krakkói Szo­­lajsky-palota kiállításán találhatjuk meg. Apafiné, Bethlen Kata 1695-ben kapta családi címeres, BK monogramos, olaszkorsós hímes ládáját az erdélyi késő reneszánsz legszebb és talán legismertebb tárgyi emlékét. Mind bútor műfaját, mind készítésének tech­nikáját illetően egyik legkorábbi reneszánsz em­lékünk viszont a feltehetően még a XV. század végén Toscanában vagy olasz hatásra nálunk Ma­gyarországon készült kis ládapadunk. A faragott és famozaik intarziával ékes diófa ládapad az itáliai Cinquecento cassapanca egyszerűbb, kicsinyített változata. Rendkívül szép a pad éleinek és hát­támlájának fonadékos, csillagmintás, felfűzött perspektivikus hasábokból mozaikszerűen bera­kott mustrája, amely a diósgyőri stallum rakott díszeivel rokon. A Garázda-Teleki család faragott címerállata gyökerével kitépett fát szorongató vadkecskéje fő ékessége másik, erdélyi ládapadunknak (Ipar­­művészeti Múzeum). A diófából faragott cassapan­ca akantuszindái a közvetlen olasz kapcsolatot fenntartó gyulafehérvári szobrásziskola hatásáról tanúskodnak, a két kartámla jón fejezetű pilasztere elé helyezett harcos hermája viszont a szász köz­vetítéssel Erdélybe jutó délnémet elemek jelenlétét mutatja. Korszakunk jellemző tárolóbútorát a ládát egyre inkább kiszorítja a kétajtós szekrény. S bár Fél­egyházi Ferencné 1564-ben kelt végrendeletében is hangsúlyozzák e két bútorműfaj együttes előfor­dulását: ,,Szent Jóbon vagion két szekrén és két láda”, a szekrény általánossá válásával — fennma­radt tárgyi emlékeink alapján — csak a XVII. század második felétől számolhatunk. A ládából a szekrénybe való átmenet érdekes példája egy négyajtós szekrény alsó része, amely-110

Next

/
Oldalképek
Tartalom