Archibald, Williams: A modern technika nagy alkotásai - Ismeretterjesztő könyvtár (Budapest, 1912)
III. fejezet. A vízvezeték
MANCHESTER VÍZMÜVE végei fölé egy-egy kúpos tányér nyúlik, a mely egy 5V2 méter bosszú egykarú emeltyűről lóg le. Az emeltyűnek egyik vége az elforgási ponton van alátámasztva, másik vége pedig egy úszón nyugszik, a mely az alsó kamra egyik rekeszében (abban, a melyből az illető összekötő cső kivezet) úszik. Ha már most a szivornya valamelyik csőrészének baja esnék, akkor ennek az volna a legközelebbi következménye, hogy az alsó kamra megfelelő rekeszében hirtelen leszállna a vízszín és ezzel együtt lejebb esnék az úszó is. Ámde az úszó magával viszi az emeltyűkart és így természetesen a felső kamrában függő tányért is, a mely ilyenformán ráfekszik az összekötő cső szájára. Ennek aztán az a következménye, hogy a felső edényből nem jut víz az alsónak abba a rekeszébe, a mely a sérült csőhöz vezet és így nagyobb bajoknak és huzamosabb vízlefolyásnak eleje vétetik. A felső kamra vízszíne ugyanekkor felszáll és a fölös víz elvezetéséről úgynevezett túlfolyó nyílások alkalmazásával kell gondoskodni. A túlfolyó vizet egy e czélra szolgáló csatornába vezetik, mígnem a thirlmeri vízműben lecsökkentik a vízszolgáltatást, miáltal a túlfolyás megszűnik. De nemcsak az egész csővezetéken átfolyó víztömegre kell ügyelni, hanem számolni kell azzal a mennyiséggel is, a mely magának a szivornyának a csöveiben foglaltatik. Hiszen a thirlmeri vízműnél két olyan szivornyát is találunk, a melynek a hossza meghaladja a 16 kilométert és így igen tekintélyes vízmennyiséget foglal magában. Minden szivornyá-61
