Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Az antik világ - Róma
A római birodalom aranytermó' Kaliforniája és Alaszkája Dácia, Erdély volt, ahol az aranybányászatnak ma is számtalan nyoma látható. A múlt században például egy utazó lerajzolta a Csetátye Máre és Csetátye Mike sziklakúpjait, melyeken öt óriási tárna nyílása mutatja a bányászok keze nyomát. Dácia meghódítása után az arany kitermelésére a messzi Szíriából is hoztak telepeseket. Az ország arany gazdagságát még érméken is megőrizték; van olyan pénz, amelyen a körirat így szól: Dacia aurea — Arany Dácia. A dákok, Erdély eló'bbi lakói is bányászkodtak, de a bányászatot igazán nagy méretekre a rómaiak fejlesztették. Dalmáciából Traianus parancsára a pirustákat telepítették be. Verespatakon (a római Alburnus Maior) a II. század közepén a pirustáknak utcája volt. Az arany és más értékes fémek elszállítására jó utakat építettek. Az Oltón és Maroson is szállítottak. Dácia római bányászatáról sokat írt egy régi magyar bányászattörténész, Téglás Gábor. Amikor a rómaiak a barbárok elől menekülésszerűen elvonultak, amit nem tudtak összekapkodva elszállítani, de számítottak rá, hogy esetleg később megtalálják, elfalazták egy félreeső bányaüregben. így azután aranyrudak, szerszámok és 25 darab viasztábla maradt az utókorra. A megtalált értékek legnagyobb része sajnos még az első világháború előtt a bécsi gyűjteményekbe vándorolt. A viasztáblákat sokáig nem tudták elolvasni. A tudósok megszokták a római faragott táblák betűit, és a viasztáblák előtt tudományuk csődöt mondott. A kézírás annyira szokatlannak tűnt, hogy sokáig értetlenül álltak előtte, míg végre Mommsen híres római régész elolvasta, ő fejtette meg az „írott írás”-t. A táblákon a bányák vezetésének, elszámolásainak érdekes adatait jegyezték fel. A kitermelt aranyat az utolsó grammig Rómába kellett vinni, az aranybányászat állami monopólium volt, az arany tolvaj lásért keresztrefeszítés járt. A bányákból csákányok, mécsesek, feszítővasak is kerültek elő. Az ércet bőrzsákokban vállon hordták fel a bányákból. A pirusták és barudisták — ugyancsak Dalmáciából — az aranymosást is értették, s bár rabszolgák voltak, bizonyos kiváltságokat élveztek. A Csetátye Máre egyik vágatában pár évtizeddel ezelőtt megláncolt csontvázat találtak. Nem tudni, a nyomorultat miért láncolták le, talán állandóan láncban dolgozott. Bizonyos, hogy 167-ben a háborús veszedelem közeledtén a munkások, felügyelők pánikszerűen elmenekültek, otthagyták hivatalaikat, házaikat, műhelyeiket, és siettek Itália békésebb tájai felé. Ebben a fejvesztett kapkodásban senki sem gondolt a megláncolt rabra, aki azután ott pusztult. A gótok megszállták Erdélyt, békét kötöttek a rómaiakkal. Hat esztendővel az egyezség után Athanarich gót király is menekült. Talán az ő kincsét találták meg a Szilágy megyei Mojgrád közelében, ahol nagy aranytömeget tártak fel. Nem lehetetlen, hogy Decebal vagy főemberei rejtették el az aranykincset. 1840-ben a Bodza-patak mentén 9 db pecsétviaszrúd nagyságú aranyrudat találtak. A megtalálók nem siettek a beadással, de azért jutott a Nemzeti Múzeumnak is belőle. 18 karátos aranyból készült. (A színarany 24 karátos, a 18 karátos 75 %-os.) A rudak azért értékesek, mert benyomott jelek vannak rajtuk és ezeken az aranybeváltó hivatal minősítő tisztviselőinek neve, Krisztus-monogram, ötágú 74
