Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A "nagy század" technikusai
Réaumur A hőmérőn levő R. jelzésről mindenki tudja, hogy Réaumurt jelent. Ezzel azután körülbelül be is fejeződik Réaumur ismerete. Pedig ez a nagy francia tudós a technika történetében igen jelentős szerepet játszott. A XVII. század szülötte, de élete javát már a XVIII. században élte. A kohászat és még sok más gyakorlati tudomány terén széles körű működést fejtett ki. René-Antoine Ferchault de Réaumui 1683-ban La Rochelle-ben született, és 1757-ben a Párizs közelében levő Carentonban halt meg. Élete szűk körön belül mozgott, mégis az egész világon ismerték. A családi hagyományoknak megfelelően jogot hallgatott, 1703-ban Párizsba került s matematikát, fizikát tanult. A matematikát Pierre Varrington adta elő, s a fiatal Réaumur legszorgalmasabb növendékeinek egyike volt. A fiatalembert hamarosan, huszonöt éves korában az Akadémia tagjai sorába választotta. Az Akadémia ez időben meg akarta íratni a kézműves mesterségek kézikönyvét, s ezért 1711-ben Réaumurt nevezték ki fizetéses mérnöknek, s mint ilyent megbízták a nagy munkával, amelynek 1761-ig 27 kötete jelent meg. Sokrétű munkássága során tökéletesítette a kötélgyártást, és 1711-ben jelentést írt róla; az aranyhuzal készítés (aranybrokát készítéséhez szükséges) tökéletesítése is foglalkoztatta; írt a türkizről, a vízhatlan papírról, a bőr aranyozásáról (könyvkötészet számára), a tojás konzerválásáról, horgonyok gyártásáról, szeggyártásról, opálüvegről, porcelánról és még sok más tárgyról. Szívesen vállalta a nagy Enciklopédia technikai részének szerkesztői munkáit, cikkeinek egy részét ő maga írta. Akkoriban a legjobb acélt Németországban, Svédországban, Stájerországban és Magyarországon készítették. (A magyar acél acier Hongrie néven került forgalomba, de később már a Karinthiából, Stájerországból való acélokat is így nevezték, hogy könnyebben eladhassák azokat.) Réaumur a felületén kemény, belül rugalmas cementacél készítésével foglalkozva sok kísérletet végzett, kemencéket szerkesztett. A vasrudakat izzó faszénben, bőrszénben hevítette. A régi kohászok úgy tudták, a szénben kén és só van, ami keményíti az acélt. Réaumur sem tudott többet, de kísérleteivel, az izzítás hőfokának beállításával, legmegfelelőbb kemence építésével elérte, hogy jó minőségű acélt tudott gyártani. Az általa leírt cementálási eljárás lényegében ma is használatos, betétedzésnek nevezik, ciánsókkal végzik, a szerszám és fogaskerék gyártásban alkalmazzák. Tükörsimára csiszolt acélfelület finom rozsdával bevonva alkalmas lehet fémanyag kristályszerkezetének tanulmányozására. Réaumur a vas törésfelületét és csiszolatát vizsgálva a modem metallográfiának lett egyik megalapítója. Kulcsok, záralkatrészek, szerszámok tömeges gyártásának titkát Réaumur jól megfejtette. Réaumur az elkészült öntött darabokat vörös vasércbe ágyazva izzította, s így az öntöttvas szenét elveszítette, puhává, görbíthetővé alakult. Az ilyen vasáru tehát nem törékeny: a kulcs nem törik, legfeljebb elhajlik. Réaumur idejében ilyen apróvasárukra még nem volt nagy szükség, ezért eljárásának elterjedését nem érte meg. Az ilyen vasércben izzított öntvényt ma „temperöntvény”-nek 217
