Bertényi Iván: Kis magyar címertan - Gondolat zsebkönyvek (Budapest, 1983)

I. rész. A címer

merünk történetének bemutatásánál még találkozunk. A később Máltára költözött (jeruzsálemi) Szent János-lovagok (johanniták) jelvénye a villás végűre kiképzett máltai kereszt (28. ábra). A háromszög végű, ruta végű, mankós, horgony, kereszt végű stb. keresztek ugyanúgy a szárak végződésének az alakjáról kapták a nevüket, mint a századunkban fellépett szélsőjobboldali pártnak a jelvényeként ismert nyíl végű („nyilas") kereszt.

A címerképek

Általában a címerképek közé soroljuk mindazokat a pajzson előforduló ábrázolásokat (képeket), amelyek nem mesteralakok. Mielőtt részletesebben kitérnénk rájuk, hangsúlyoznunk kell, hogy a régi heraldika mindig valamilyen, élethű ábrázolástól eltérő módon jelenítette meg a címerképeket. Valósághű ábrázolásukra való törekvés kivételnek, egyéni jellegzetességnek számított. így - főleg a Mohács előtti időszakban - éppen hazai heraldikánk egyik sajátos vonásának tartják a kutatók a realista ábrázolásmódot, de ezt természetesen a külföldi (főleg a nyugati) heraldikával összehasonlítva kell érteni. A címerképek megalkotásánál általában az a szemlélet befolyásolta a címerfestőket, hogy a pajzs rendelkezésre álló felületéből minél nagyobb részt töltsenek ki. Az élő heraldika korának az a további törekvése, hogy a pajzsra helyezett címerképek lehetőleg a távolból is jól megkülönböztethetők legyenek, újabb aránytalanságokat alakított ki. Ezeket még megtoldotta a heraldikai színekhez és fémekhez kötöttséggel. Már a XIV. századi Bartolus de Saxoferrato megfigyelte, hogy a címerképek

32