Bertényi Iván: Kis magyar címertan - Gondolat zsebkönyvek (Budapest, 1983)

II. rész A magyarországi címerhasználat története

tói. 1415-ben, amikor Zsigmond király bevonult a Pireneusok lábánál fekvő Perpignanba, kezében felfelé tartott karddal egy magyar herold haladt előtte. A város lakói azt hitték róla, hogy fogoly török fejedelem. Ugyancsak Zsigmond királyról tudjuk, hogy - Königsbergi János személyében - a magyarországi heroldok fölé címernagyot (címerkirályt) nevezett ki. De tudomásunk van heroldokról a későbbi időszakban is. A bécsi Burgban (a Schatzkammerban) ma is őriznek egy címeres egyenruhát, amelyet a XVII. században a magyar herold viselt. A XV. században az is többször előfordult, hogy a királyi udvar apródjai látták el a kisebb heroidi feladatokat.

Jóllehet voltak heroldjaink, s címeresleveleink is többször hangsúlyozzák, hogy a megadományozott - illetve családja - kizárólagos joga egy-egy címer különböző tárgyakon való viselése, alig hallunk róla, hogy jogi vita támadt volna valamely címer használatát illetően. Ez valószínűleg annak a hazai címertörténetünk csaknem egészét jellemző felfogásnak tudható be, amely gyakorlatilag mindenki számára lehetővé tette e jelvények felvételét. A királyi adománynak e szempontból többnyire csak annyi jelentősége volt, hogy vitás esetben a megadományozott előjogát biztosította a címer viselésére. A gyakorlatban azonban ilyen ellentét ritkán fordulhatott elő. Ritka kivétel Zeer-i Posa fia, István mester 1389-ből ismert panasza Szentszalvátori János országbírói ítélőmester ellen, aki a panaszos fogsága idején olyan pecsétet csináltatott, amelyre a panasztévő és nemzetsége címerét vésette.

Úgy látszik, a XV. században egyesek (nyilván politikai célzattal) mégis bizonyos előjogokat próbáltak a címerviseléshez kötni. Egy 1435 előttire keltezhető törvénytervezet (előterjesztés) csak olyan férfiak megyei szolgabíróvá választását tartja megengedhetőnek, akiknek saját címerük van, 1498-ban pedig Ung megye hatósága megkívánta, hogy az eskütársak (azaz a perben a féllel együtt esküt tevők és ezzel igazát bizonyítók) régi kiváltság alapján címerrel rendelkezők, „címeresek” legyenek. Könnyen lehet, hogy az előbb vázolt törekvések ellenhatásaként vette fel Werbőczy Hármaskönyvé be a sokat idézett tételt, amely szerint „... a címer, amelyet a fejedelem valakinek ad, a nemességnek nem szükséges kelléke, csak ékessége.”

A XV. században és a XVI. század első felében a címereket a legritkább esetben festették minden alap nélkül az oklevél pergamenjére. Általában keretbe foglalták őket, s ezt az ala-113