Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)
III. Papirkészítésünk átalakulása papirgyártássá. 1840-1900
vagyis a cellulózgyártást megoldhatták. Az új nyersanyag feldolgozásához szükséges gépek és berendezések elkészítéséhez pedig a technikai lehetőség — láttuk — adott volt. A papíripar technikai elmélete tehát tovább fejlődhetett, és mivel alkalmazásának társadalmi szükségessége sürgős volt, azonnal be is következhetett. Az általános technikai helyzet tehát a papíripar számára kedvező volt. Az átállás első fázisa (papírgép) az 1820-as években megkezdődhetett, a második és befejező fázis (nyersanyag és teljes gépesítés) pedig a 60-as években. A papírkészítés átalakulása papírgyártássá természetesen ugyanolyan társadalmi következményekkel járt, mint a kézműiparnak gyáriparrá való általános átalakulása. A manufaktúra és a céhes szervezet egyaránt halálra volt ítélve. A régi munkás tudása semmivé vált, meg kellett tanulnia az újat, mert az új munkaszervezet új munkást kívánt, aki ez időben — új társadalmi szervezet még nem lévén — teljesen védtelen volt. Egyedül állt a gyárral szemben, a gyár pedig a tőkésé volt. Ebből adódik az ipari forradalom tragikus társadalmi következménye. Nem azé volt a szerszám, illetve az ,,új szerszám”, a gép és ezek együttese a gyár, aki hivatásosan képzett volt annak használatára, hanem bárkié. Bárkié, akinek elegendő tőkéje volt annak birtoklására. A saját munkán létrehozott, az egyes független dolgozó egyénnek és munkafeltételeinek összenövésén nyugvó magántulajdont kiszorította az idegen, de formailag szabad munka kizsákmányolásán alapuló tőkés tulajdon. Mindezt megtetézte még az a körülmény, hogy megszűnt a kézműves-utódnak, a munkásnak alkotói kapcsolata a termékkel — közbeiktatódott a gép. A papírkészítőnek nem volt céhe, csak társpoharas atyafisága. A papírkészítés papírgyártássá alakulása idejében még rosszabb helyzetben volt, mint a többi kézműves. És emlékezzünk csak: a 18. században a papírmalmot kis köztársaságnak tekintették, a papírgyárról viszont 1845-ben azt mondották, hogy egy kis állam, amelyben az államfő a gyártulajdonos, a művezető a hivatalnok és a munkások pedig a nép. A papírgyártó társadalmi helyzete sokkal hátrányosabb lett, mint a papírkészítőé volt. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy hosszú ideig teljesen magára maradt, illetve a tőkésnek volt kiszolgáltatva, mert ez időszakban önálló szakszervezet nem alakult ki. A hazai technikai helyzet vizsgálatánál szintén emlékeznünk kell az előző korszaknál mondottakra. A technikai fejlődés a 19. század elején érte el azt a szintet, amelyen az általános technikai elméletet meg is lehetett valósítani. A műszakiak létszáma azonban csak a 60-as években lesz jelentősebb. 313
