Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)

II. A magyarországi papírkészítés. 1530-1840

A 18. századhoz viszonyítva a 19. század elején a nyersanyagár emelkedett ■—• a növekvő papírigénnyel növekedett a nyersanyagigény, ugyanakkor kiviteli cikk is lett, tehát drágult. A munkabér viszont csökkent — a napóleoni háborúk utáni infláció következményeként — de nem olyan mértékben, mint ahogy az anyagár emelkedett. (NB: a kettő együtt még nem a teljes rezsi, 1. II/8.)

A munkabér az anyagárhoz viszonyítva kevés. Vagyis: a munkaerő olcsó volt. Pedig —- mint előbb láthattuk — a papírkészítő aránylag jól fizetett mesterember volt.

Összefoglalóan még csak azt kell megállapítanunk, hogy 1 rizsma (480 ív) papír átlagára az egész korszak szempontjából olcsóbb volt, mint az osztrák vagy a délnémet, mert az előbbi a hazai árnak 171, az utóbbi pedig 122%-a. A minőségi különbséget azonban hangsúlyozni kell. 1 mérő búza áráért (157%) majd másfél rizsma papírt vehettek, mert lényegesen olcsóbb volt, viszont a csizmánál drágább, 1 pár áráért (80%) csak kb. kétharmad rizsmát. A papír tehát e korszakban közepes érték alatt levő árucikk volt, amelynek ára, más cikkekétől eltérően nem ingadozott, hanem századonként fokozatosan emelkedett.

8. A FELHASZNÁLÁS

Elérkeztünk a papírkészítői tevékenység céljához. A papír elkészült és felhasználásra vár. A felhasználás kérdését kell tehát megvizsgálnunk, mely korántsem olyan könnyű feladat, mint az előzmények után gondolnánk. Háromszáz esztendő papírfelhasználását kell számba vennünk, sok szempontból, és a számszerűség elkerülhetetlen. Márpedig a mennyiség megállapítása komoly feladatot ró a kutatóra. A rendelkezésre álló forrásokból csak szórványos adatokat szedhetünk össze, holott egységes képet kellene adnunk, mert papírkészítőink tevékenységét értékelnünk kell. Ezt pedig csak akkor tehetjük meg, ha megmondjuk: milyen mértékben elégítették ki a hazai papírszükségletet?

Forrásaink azonban erre nem szolgáltatnak sok adatot. Statisztikákra volna szükségünk, de ilyenek nincsenek. A hiányosság arra kényszerít, hogy kiegészítsük valahogy a szórványadatokat. Ebből az következik, hogy nem kaphatunk teljes értékű felvilágosítást, csak tájékoztatást. A megbízhatóság — mint az előző fejezetrészben is láttuk — a korral együtt növekszik. A 16. század második felében inkább csak találgatni lehet. A 17. században már valamivel több a bizonyosság. A 18. század második és a 19. század első felére már majdnem meggyőző és kielégítő az adatszolgáltatás.

279