Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)
II. A magyarországi papírkészítés. 1530-1840
műveletet. Bár az utóbbi esetben rendszerint körbeváltással dolgozott a három papírkészítőlegény, mégis megdöbbentően gépies, és rendkívül fárasztó teljesítmény volt. Még 6 rizsmás normával is, mert a papír minősége nem változhatott. És vegyük hozzá még azt is, hogy a munkaidő egy részében mesterséges világításnál kellett dolgozniok, és a gyertya vagy mécses imbolygó fényénél az egyenletes lapképzés hosszabb időn át rendkívül nehéz volt. Megérthetjük a merítőlegény jellegzetes betegségét: a rázóképesség elveszítését. — Az átlagos 6 rizsmás norma — mivel 1 rizsma átlag súlya 6 kg. volt — napi 36 kg teljesítményt jelent, a 10 rizsmás 60 kg-t. A nedvessajtóból kiszedett papírok közül a közönségeset — csomagolót, itatóst, közönséges nyomót — szárítani hordták, a finomabbat — általában az írópapírt — tovább sajtolták. 2—3 rizsmát nemezek között, másodszor és harmadszor is, majd kiszedése és átrakása után, negyedszer is. Ezután pedig 8—10 órán, rendszerint egész éjjelen át a sajtóban maradt.582 A szárítást rendszerint a segédszemélyzet végezte. A nedves papírt a padlásra vagy az egyéb szárítóhelységbe hordták, és 2—4 ívenként —- elvétve 6—8 ívenként —- összefogva a kötelekre teregették az akasztóléccel. Megszáradása után leszedték, és egymásra fektetve állasztották. Az enyvezendő papírt hosszabb ideig, mert így jobb lett az enyvezés. A már enyvezett papírt természetesen újból szárították. Előbb szárítókereszteken, szikkadása után egyenként a kötélen. A felületképzést többnyire a papírkészítő végezte, a segédszemélyzet közreműködésével. Két fázisa volt: az enyvezés és a simítás. Általában csak az írópapírt enyvezték, ritkábban a nyomót is. Az enyvezést — minden egyes papírív mindkét oldalának bemártását az enyvesvízbe — többnyire maga a mester végezte, mert kényes művelet volt. A figyelmetlenség vagy a szakszerűtlenség sok selejtet okozhatott. A finomabb papírt, szárítás után, újból enyvezték, majd simítása után harmadszor is. A simításnak több módja volt. A 16. században kettőt alkalmaztak. Achát simítókővel a márványlapra fektetett ív mindkét oldalát simára csiszolták. Ez a simítólegény (Glätter) munkája volt. A másik módszer a kártyafestőktől átvett fényezés volt, de ez a papírnak rossz szagot és kártékony zsírosságot kölcsönzött,583 ezért ritkábban alkalmazták. Mindkét módszer a 18. századig élt, az utóbbi azonban csak csökevényesen. Harmadikul felzárkózott hozzájuk külföldön a 16. század közepétől, nálunk a 17. század elejétől terjedő új módszer, a sulykolás. Ez a sulykolólegény (Stämpfer) munkája volt. 251
