Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)

II. A magyarországi papírkészítés. 1530-1840

A simító és a sulykoló közötti harcról már volt szó. Nézzük meg most műszaki oldalról a kérdést. A simítólegény normája a 16—18. században közönséges papírból napi 3, a finomabból 2,5 rizsma volt.584 Ezt azt jelenti, hogy 14 órán keresztül percenként 1,7 illetve 1,4 ívet kellett elkészítenie. Egész nap 1440, illetve 1200 ívet, megerőltető munkával, minőséghiba nélkül. A sulykolólegény sokkal könnyebb munkával sokkal többet — napi 6—10 rizsmát — termelt, alig észrevehető s a gyakorlatban nem számító minőségkülönbséggel. Ugyanis nem kellett mást tennie, mint az ív minden oldalára négyszer-ötször ráveretni a sulyokkal. Bérezésük azonban egyforma volt. A sulykoló ezt követelte, a simító tiltakozott ellene — két évszázadon keresztül.

A 18. században azonban egy újabb módszer alakult ki, amely a problémát megoldotta, amennyiben mindkettőt kiszorította: a sokszoros sajtolás. Mivel mennyiségileg és minőségileg egyaránt jelentős többletet eredményezett, csakhamar elterjedt. A 18. század második felében a fémmel borított mángorlófával is simítottak, nálunk inkább csak a lemezkészítésnél dolgoztak e módszerrel.

Az utolsó művelet a kiszerelés, a segédszemélyzet munkája volt. Kiválogatták a selejtet — ez általában 10% volt S8S — majd az íveket (Bogen) koncra (félbe) hajtva koncba (Buch) osztották, ezt rizsmába (Ries), ezt pedig esetenként — mert az általános kereskedelmi mérték a rizsma volt — bálába (Ballen), a következők szerint:

író nyomó papír

1 konc 24 ív 25 ív

1 rizsma 20 ,, 480 „ 500 ,,

1 bála 10 ,, 200 „ 4800 „ 5000 ,,

A rizsmázott papír széleit a reszelősajtóban lereszelték, majd áttették a csomagolósajtóba (kisebb malmokban a kettő egy volt), és sajtolása után becsomagolták. A rizsmaburokra — nem rendszeresen — ráragasztották a rizsmacímkét: a malomra, tulajdonosára vonatkozó, figurális elemekkel (gyakran a vízjel elemével) stilárisan szerkesztett, nyomtatott képecskét (1. 70. á.).

A lemezpapírt eleinte a rendes papírívek összeenyvezésével készítették. A 17. század végétől újabb módszert kezdtek alkalmazni. A papírhulladék és kevés rossz rongy keverékéből rothasztással elkészítették a pépet. A kádban kevés vízzel hígították, és külön, a közönségesnél erősebb szitával, a nyeles pépmerítő segítségével, merítették.

252