Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)
II. A magyarországi papírkészítés. 1530-1840
az enyv főzésénél pedig az égési seb. A papírmalomban könnyen tűz támadhatott, s nemcsak anyagi kár esett ilyenkor. Nincs adatunk rá, de nagyon valószínű, hogy a papírmalomban tilos volt a dohányzás. — Hosszabb betegeskedés esetében hazánkban, ha a családnak földje vagy más jövedelemforrása volt, valószínűleg a család tartotta el az inast, a legényt, s nem a mester vagy a földesúr. A papírkészítőknek jellemző viselete volt a kötény, amelyet a papírkészítői munka szimbólumának tekintettek. Az inas köténye fehér zsákvászon volt, amelyet felszabadításakor — láttuk — ünnepélyesen kicseréltek a legény zöld szövetből készült, lánccal megkötött kötényére, amelyet, ha súlykoló lett, barnával kellett felcserélnie. Az atyafiságból kitaszított legény kötényét széttépték és a vízbe dobták (hasonlítható a katonai lefokozáshoz). A sok vízzel való munka indokolta a kötény használatát, épp ezért a papírkészítői kötény fent, jó tenyérnyi szélesen, posztóval volt beszegve. Ez okból hordtak munka közben sok helyen facipőt (klumpa). Ünnepi öltözetüket külföldről a 18. századból ismerjük: magas kalap, zöld frakk — súlykolónál barna — arany gombokkal, térdnadrág, lábszárvédő (kamásni), ezüst csatos cipő és esetleg egyenes kard. A mester és a legény copfot hordhatott, az inas csak felszabadítás után. A vándorló legény botot hordott, s ha egy malomba megérkezett, aszerint, hogy munkát kért vagy szállást, a műhely vagy a szálláshely sarkába támasztotta, rátéve sapkáját, tarisznyáját. Hazai adatokból összetartozási érzésüknek még egy 18. századi megnyilvánulási jelét ismerjük: a papírkészítő címeres pecsétjét, amelynek címerképe a merítőszita volt (1. 14. á.). A pecsét önjogúlag felvett, testületi beszélő címer vagy jelkép, a címerelemek rendszerint önkényes és heraldikailag szabálytalan összeállításával.302 A merítőszita érthetően e mesterség jelképe, mert a papírkészítés legkényesebb és legjellemzőbb munkafázisa a merítés volt, és ennek eszköze a merítőszita. E jelkép minden más mesterségtől megkülönböztette, őket pedig egyesítette. Egy futólagos említésből arra is következtethetünk, hogy a szitát az említett alapelv jelképének is tekintették: minden régi, tehát jó — mint a papírt adó rostok — fentmarad rajta, és minden új, tehát rossz — mint a víz — lecsurog róla. A szokáskör ismertetését a papírkészítők kulturális helyzetére vonatkozó vázlatos tájékoztatással fejezhetjük be. A rendelkezésünkre álló hazai adatokból303 közvetlenül csak a mestert ismerhetjük meg, az inast és a legényt kevésbé. Az utóbbiak írni tudására nincs adat, csak névaláírásukra (1. 10—11. á.), bár akad 126
