Takács Pál et al.: A szénkémiai kutatások magyar úttörői - Kőszén és kőolaj anyagismereti monográfia sorozat 4. (Budapest, 1970)
1. A szénkémia fejlődése hazánkban a felszabadulásig
mint az anorganikus anyag kémiai összetételére is. Mivel a 30-as évek elején az akkor legkorszerűbbnek számító fizikai vizsgálati módszerrel, a mikroszkópos kőzettani vizsgálattal idehaza foglalkozó laboratórium, valamint hazai szakember nem volt, Vadász professzor e vizsgálati eljárás egyik kifejlesztőjével, Erich StachIirI vette fel a kapcsolatot, és kiküldött hozzá 62 db az 1933. évben begyűjtött jellegzetes hazai szénmintát. E mintákon Stach ráesőfényű mikroszkópiái vizsgálatot végzett, és azokról részben saját közleményeiben [177], részben Vadász költségére készített fényképfelvételekhez fűzött magyarázatokban számolt be. Stach vizsgálatait azután saját megfigyeléseivel kiegészítve, Vadász Kőszénföldtani tanulmányok című munkájában közölte. A könyv kőzettani leíró részének ismertetése — noha az is, mint minden kőzettani munka — számos kémiai vonatkozást is tartalmaz, túlnő jelen munkánk célkitűzésein, foglalkoznunk kell azonban Vadász akadémikus e könyvében, valamint az előző publikációkban a szén hamutípusaira vonatkozóan tett nagy tudományos és gyakorlati jelentőségű megfigyeléseivel [213, 215, 216]. Hazai kőszeneinknél Vadász Elemér a hamu elemzések adatai alapján két fő hamutípust ismert fel: a kovasavas vagy kaolinos-agyagos, ill. a kaolinos-meszes hamufajtákat. Az előzőkben a kovasavtartalom 30—50% között mozog; 20—40% között változó timföldtartalom mellett, míg a mészanyag 10% alatt marad. A kaolinos-meszes típusnál a mésztartalom mindig 10% felett van, és a timföldtartalom a kovasavas hamufajták alsó határa alatt marad. Ezzel szemben feltűnően nagy 803-tartalom mutatkozik, mely 40%-ot is kitehet. Vadász a kovasavas hamutípusba elsősorban liász feketekőszeneinket, továbbá miocén barnakőszeneink legnagyobb részét is a dorogi oligocén telepeket, a meszes típusba az eocén barnakőszeneket, elsősorban a tatabányait, valamint a miocén barnakőszenek közül a várpalotait sorolja. A barnakőszeneknél a két típus — mint az a határértékeknek Szádeczky után* közölt táblázatos összeállításából kitűnik (8. táblázat) — erősen egymásba folyik, és a köztük mutatkozó különbség nem kizárólag magára a szénanyagra, hanem sok esetben — mint arra már Vadász is rámutatott — a kísérő kőzetekre jellemző. Vadász kérésére a hamuelemzéseket amerikai szerzők munkáira támaszkodva, Gedeon Tihamér ásványos összetételre is átszámolta. Ez átszámításnál a hamu kéntartalmát Gedeon a régebbi felfogásnak megfelelően, anorganikus eredetűnek vette, és elsősorban piritnek, a maradékot pedig gipsznek számította. Ily módon a meszes hamutípusnál túl magas pirit- és gipsztartalmakhoz jutott, sőt az átszámítás alapján e típus a köztudatban, mint ún. meszes-pirites típus terjedt el, mely elnevezést alátámasztotta az, hogy egyes idetartozó széntelepekben a pirit valóban gyakori. A hamu alapján történő csoportosítás belső törvényszerűségeinek megállapítására a további szénkémiai kutatások, elsősorban a karsztvidéki szénképződés törvényszerűségeinek felismerése vezetett, mely témakörre azonban a következő alfejezetben fogunk Szádeczky professzor munkásságának ismertetése kapcsán kitérni. * Szádeczky-Kardoss Elemér: Szénkőzettan. Bp. 1952. 145. old. 4 Takács — Schlattner — Szebényi 49
