Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)
Építészeti szemlélete
a stíluskereső mozgalom a szertelen építőigényekkel, valamint anyagi és technikai lehetőségekkel szinte korlátlanul, de építőhagyományokkal és népi építőszemlélettel nem rendelkező Amerikában kereste és találta meg a maga termelő lehetőségeit és alkotó nagymestereit — az amerikai Wright kivételével túlnyomóan az európai reakció elől oda áttelepedő, élenjáró európai építőművészekben (Gropius, Mies van der Rohe, Saarinen stb.) és az ő hatásuk alatt felnövekvő újabb művészgenerációkban. A szükségszerű elszakadást, illetve az új útkeresést kezdeményező európai építészeti forradalom alkotó-tevékenysége csak a fasizmus bukása után tudott beállani újra abba az útba, mely ötödfél évtizeddel azelőtt a történelmi sors rendelkezéséből zárult le előtte. Ez a kiszakító, illetve új utat kereső építészeti forradalom (szecesszió) Magyarországon aránylag későn, a millennium körül jelentkezett. Tevékenységének első fázisában csupán annyiban érvényesült, hogy a régi alaprajzú, szerkezetű és elrendezésű palotának kendőzött bérkaszárnyák értelmetlen tagozásait és vakolat- meg gipszornamentikáját felcserélte egy Ausztriából importált, ugyancsak értelmetlen tagozással és vakolat- meg gipszornamentika zagyvasággal. Ezt aztán a komoly művészeti forradalom bécsi márkájának logikátlan és önkényes kisajátításával »szecessziónak« könyvelte el a magyar köztudat. Jóhiszemű tévedés volt a zseniális Lechner Ödön annak idején »magyar stílusnak« minősített és szinte az egész magyar közvéleményt, sőt az építészek többségét is hosszú ideig megtévesztő »mézeskalács szecessziója« is. Az én véleményem szerint azonban nem ez volt az igazi, komoly magyar szecesszió, hanem a Lechner-féle magyar stílusból kijózanodott közvetlen Lechner-tanítványoknak és a korban legfiatalabbaknak útkeresése. Ez a mozgalom századunk első évtizedében a nyugati útkereső nagymesterek alkotó tevékenysége és tanulságai nyomán, illetőleg a magyar építőhagyományok és nép sajátos építőszemlélete alapján indult el a korszerű magyar építészet szükségszerű, új tartalmi és formai alakulásának keresésére (Pogány, Málnai, Medgyaszay, Lajta, Wigand, illetve Jánszky, Zrumeczky, Györgyi, Mende, Kozma, Kós). Bizony, ez volt a magyar szecesszió, s úgy hiszem, hogy ez mégsem volt zsákutca, hanem egy szükségszerű útépítés komoly, ígéretes magyar kezdése. Ennek az új szemléletű alkotómunkának, az új út keresésének folytatását azonban a magyar sors sorozatos tragikus eseményei: az első világháború, a háború utáni szegénységgel párosult reakció (neobarokk), a második világháború, sőt a felszabadulás után téves útra terelt »korszerűsítés« (neoklasszika) akadályozták, gátolták, pusztították, szinte-szinte lehetetlenné tették. Egykori indítói pedig részben elhullottak, részben elszóródtak. Voltak akik eltévelyedtek, s voltak megalkuvók, sőt behódolok is, és volt olyan, hitéhez hűséges is, aki egyedülvalóságában elsorvadt. . . Alig néhány esztendő telt el azóta, hogy a magyar építészeti tevékenység — lényeges gátlások nélkül — bekapcsolódhatott abba a folyamatba, mely az alakuló új társadalom új életszemléletének adekvát kifejezését törekszik kialakítani az építőművészet formanyelvén. Természetes: ez a bekapcsolódás nem történhetett úgy, hogy a mai magyar építészutódok ott folytassák a maguk kereső munkáját, ahol azt négy évtizeddel előttük elődeiknek a történelmi események kényszere következtében abba kellett hagyniuk. Azóta nagyot változott a világ és a körülmények, újak az emberek, és újak az építészek is.
