Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)

Építészeti szemlélete

De lám, ez az új magyar építőlendület e néhány esztendő alatt — jórészt a többi európai építészetnél mostohább körülmények és szegényesebb viszonyok között is — pótolni tudta a maga négy évtizedes, szinte teljes kiesését. Azt hiszem, nem tévedek, ha megállapítom, hogy mai alkotásai az építészet új, korszerű tartalmi és formai kifejezését (az új stílus), a negyven esztendős — tőle jórészt megtagadott — tanulságokat és tapasztalatokat korlátlanul birtokló és nála kedvezőbb körülmények között termelő és kereső építészetek egyikénél sem kisebb értékűek. Illetőleg nem alacsonyabb rendűek sem korszerű műszaki, illetve funkcionális tartalmukban, sem esztétikai kialakításukban. Eddig tehát rendben volna minden. De most álljunk meg, és gondolkozzunk el egy csepp-kicsit.

Azt hiszem, helyes az a megállapításom is, hogy a mai magyar építészet forradalmi iramú és eredményű tevékenységének van mégis egy nagy hiányossága: hiányzik belőle az a sajátos formában megnyilatkozó szellemiség, mely az elmúlt századokban az azonos civilizációjú, kultúrájú és világszemléletű európai nemzetek azonos korszakbeli, azonos rendeltetésű és stílusú építészeti alkotásait többé-kevésbé élesen megkülönböztette egymástól.

Ezt a hiányosságát — nézetem szerint — pótolnia kell az új magyar építészetnek. Mert éppen e sajátos formaalkotó szellemiségnek a különböző nemzetek építészetében való különböző megnyilvánulása az az értéktöbblet, melyet, mint kultúrájuk jellemzőjét, a múltban mindig és szükségszerűen kitermeltek nemcsak a nagy és gazdag nemzetek, de a kevésbé nagyok és gazdagok is. Legkevésbé nélkülözheti a testvértelen magyar, melynek nem szabadna elfelejtenie egy pillanatig sem, hogy életlehetőségének egyik nélkülözhetetlen, nyilvánvaló feltétele építészeti kultúrájának tartalmi és formai korszerűségén kívül és felül — a ma még hiányzó — nemzeti sajátosság.

Erre gondolok most, és ezért nem tartom feleslegesnek, ha az építészeti szecesszió mai szakaszának magyar úttörő munkásai visszaidézik egykori elődeik kereső indulását, számba veszik elgondolásaikat, tudomásul veszik alkotó módszereiket, tapasztalataikat és eredményeiket, s mindebből levonják a maguk számára — talán ma is haszonnal — a tanulságokat. (Mindenesetre hasznosabb időtöltés lenne, mint Amerikába emigrált európai építészzsenik afrikai néger-arab vagy ázsiai hindu szellemben stilizált egzotikus, groteszk formajátékait importálni és beépíteni a magyar kultúrtájba. — Quod erat demonstrandum.)

Arra kértél leveledben, hogy határozzam meg a szecesszió fogalmát. A fentiekben tehát megpróbáltam összefoglalni mindazt, amit én erről a száz esztendővel ezelőtt induló, új stílust kereső forradalmi folyamatról emlékezetem alapján jól-rosszul el tudtam és el mertem mondani. Azzal a hozzátétellel, hogy e szecessziós folyamatnak még nincsen és nem is lehet vége. Az új építészet új tartalmi és formai kifejezése (az új stílus) még nem született, nem is születhetett meg, csupán vajúdik. Le Corbusier, Mies van der Rohe és társaik még ma is csak keresik, törik az utat feléje. Úgy ám . .

Ahogyan Kós Károly összefoglalja a szecessziónak mint a századforduló építészeti forradalmának szétágazó és bonyolult folyamatát, s ahogy beilleszti azt az építészettörténet egészébe: ez a századforduló idején felpezsdülő építészeti forradalom résztvevőjének és egyik szellemi vezetőjének bizonyságtétele. Okfejtése világos, egyértelmű. Nyomon követi az építészeti szemlélet alakulásának majd hat évtizedét. Megvilágítja, hogy a szecesz-