Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)

Élete

bajtársam támogatásával, 1922-ben megindítottam, szerkesztettem és adminisztráltam a Vasárnap című képes politikai népújságot is.

Ez a népünk érdekében való becsületes, hasznos és bátor plebejus szervezkedés azonban felserkentette a maga múltbeli, mindenható politikai vezető-pozíciójához görcsösen ragaszkodó és eddig a gyáva és káros politikai passzivitást propagáló magyar egyházi és világi arisztokráciát, a pénz és hitel velük szövetséges urait és dzsentri- meg polgárvazallusaikat. Most akcióba lendülve, hirtelen megszervezték a politikai és gazdasági érdekeiket szolgáló, konzervatív-nacionalista Nemzeti Pártjukat — a dolgozó magyar nép demokrata pártja ellen.

Négyesztendei megerőltető szervezőmunka és keserű tusakodások után, melyek folyamán kenyérkereső munkám is kíméletlen támadásokban részesült, be kellett látnom, hogy a dolgozó magyar nép koldusszegény pártjának tiszta eszközökkel nem lehet kilátása a győzelemre. Viszont képtelen lévén vállalni az ellenfél cinikus, sőt erkölcstelen módszereit, a pártpolitika közvetlen munkaterületéről visszavonulva, közéleti tevékenységemet a romániai magyar életépítésnek eddig elégtelenül gondozott, sőt elhanyagol* kulturális munkaterületére koncentráltam.

1924-ben egy f11lér nélkül, pusztán a magyar közönség látatlanban előlegezett bizalmának anyagi hitelével (melyet egy általam aláírt fedezet-váltó erősített), az előkészítés és szervezés munkájában és gondjaiban osztozkodó öt író-újságíró bajtársam segítségével sikerült életre hívnunk és munkába állítanunk minden tőkés vállalattól független kollektív könyvkiadó szervünket. Ez az Erdélyi Szépmíves Céh volt, melyet kollektívám bizalmából indulásától kezdve végig igazgattam. Két év múlva már a Céh mögé sorakozott az a népes írócsoport, a vécsi ún. Helikoni iróközösség, mely lehetővé tette 1928-ban a formájában és tartalmában korszerűen európai színvonalú irodalmi folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak kiadását is. Ennek 1931-től kezdve, az íróközösség megbízásából, szerkesztője voltam.

1931-ben Szolnay Sándor festőművész barátommal életre hívtuk és 1944-ig igazgattuk a romániai magyar képzőművészek szabad érdekvédelmi és termelő szervét, a Barabás Miklós Céhet is . . .

Életemnek ez az 1924-ben bekövetkezett és két évtizedes szakasza tartalmazza írói munkásságomnak summáját is, úgy mennyiségében, mint minőségében. Szerény eredménye: két regény, egy kisregény, két színjáték, hét-nyolc elbeszélés, illetve novella-féle, s e tiszta szépirodalmi tartalmú írásokon kívül négy nagyobb igényű építészeti, illetve művelődéstörténeti tanulmány, és végül aránylag számos irodalmi, művészeti, közéleti, politikai, kritikai tartalmú cikk, karcolat stb. kolozsvári folyóiratokban és napilapokban.

E sokféle elfoglaltságom mellett azonban egy pillanatra sem lettem hűtelen eredeti építész-professziómhoz, és az első lehető alkalommal bekapcsolódtam az építészeti termelő munkába. Egyrészt magyar kisebbségpolitikai, másrészt radikálisan demokrata magatartásom miatt sem az akkori román, sem a magyar uralkodó osztályok részéről igényesebb, jelentékenyebb építészeti megbízásokat nem kaptam, nem is várhattam. Tehát csupán a hozzám mint szakemberhez és sorstestvérükhöz bizalommal forduló falusi és városi magyar (sőt román) dolgozó kisemberek és haladó gondolkozásé szellemi munkások számára terveztem és építettem egyszerű, szerény hajlékokat az embernek, a kultúrának, a hitnek.