Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)

Élete

Ezekben, ha a szegényes anyagi lehetőségek és primitív kiviteli adottságok által korlátozottan is, de érvényesíteni igyekeztem egykori stílustörekvésem elveit.

A cinikus ún. bécsi döntés (1940) négy esztendős abszurd észak-erdélyi időközének világháborús és félelmesen fasizálódó légkörében az igen magas rendű és rangú illetékesek által felkínált ragyogó elhelyezkedési lehetőségeket, sőt közéleti-politikai pozíciókat is riadtan visszautasítottam. Viszont szívesen fogadtam el a kolozsvári egykori Gazdasági Akadémiából kifejlesztett Mezőgazdasági Főiskola tanári testületének meghívását a mezőgazdasági építészet tanári posztjára.

1944 őszén aztán újra választanom kellett: költözöm-e a főiskolával együtt Keszthelyre, vagy itthon maradok?

Most is az utóbbit választottam.

S miután a háborús vihar nyomán felborult életrendben a felszabadult huliganizmus sztánai otthonunk elhagyására kényszerített (hogy aztán azt háborítatlanul kirabolhassa, sőt részben el is pusztíthassa), Kolozsvárra menekültünk be. Pedig ott a háború, a régi világgal együtt, elseperte volt már minden addigvaló munkahelyemet és munkalehetőségemet. Ezzel nem számoltam.

És most mégis itt, a visszavonuló fasiszták által kifosztott, megcsúfoit és rettegésbe dermedt városban — ahol nem volt sem villany, sem vízvezeték, sem élelem, sem fűtőanyag, sem jármű a városban és ép mozdony a fűtőházban, s a vasúti pálya meg a Szamoshidak felrobbantva, és ahol sötétedéstől virradásig tilos volt a járkálás — itt kellett 62 esztendős koromban, mindenemből kifosztottan, élőiről kezdenem az életépítést.

Ha erre a muszáj-tényre gondoltam — márpedig csak erre tudtam gondolni —, bizony megkeseredtem, és megborsozott a hátam. Mert 1944-ben, öreg fejjel, megfáradton, otthontalanul (Kolozsváron egyelőre testvérnéném vállalt — feleségestül — vendégül) és nincstelenül nem volt ez olyan könnyű gond, mint volt 1919-ben, fiatalon, s a magam jól berendezett portáján. Mit kezdhetek ebben a sötét, téli-halott városban? Mibe tudhatok itt megfogózni, hogy talpon maradhassak?...

Aztán — talán már néhány nap múlva — kezembe került egy újság, durva csomagolópapirosra nyomott friss napilap: a Világosság. Ez egy csapásra meghozta a kedvemet. Mert az életet jelentette, az építés lehetőségét — számomra is. Tudtam már, hogy csak össze kell fogóznom azokkal az emberekkel, akik — a kiürítési parancs ellenére — nem futottak ki a városból, hanem itt maradtak, hogy építhessék a régi romokon az új életet.

Megtaláltam őket, közéjük állottam. Most már együtt alapoztuk és építettük Kolozsvár, majd a megye dolgozó magyar népének új politikai tömegszervezetét: a Magyar Népi Szövetséget. Ennek aztán 1945—46-ban megyei elnöke és az 1946—48-as ciklusban, az MNSZ megyei listáján, megválasztott nemzetgyűlési képviselője voltam.

1944 őszének végén az ő segítségükkel feltámasztva (és majorgazdaságát is munkába állítva), 1945 januárjában mint választott dékánja megnyithattam a kiürített és bezárt Mezőgazdasági Főiskolát. Ebben akkor egy évig, majd főiskolánk intézetté (Institutul Agronomic-ká) történt átalakítása után ennek magyar tagozatán 1948-tól 1953-ig tanítottam, amikor aztán 70 éves koromban nyugdíjba mentem.