Conrad, Walter: A távolbalátás - Élet és Tudomány kiskönyvtár 23. (Budapest, 1962)
A televízió-híradó
A harmincas évek elején üzemkészen állt az úgynevezett közbülső filmeljárás. A német televíziónál egy átépített autóbusz töltötte be a közvetítőkocsi szerepét. Tetején dobogót helyeztek el, itt szerelték fel a felvevőgépet. Az objektív által befogott képet különleges filmre rögzítették, s ezt közvetlenül a felvétel után egy fénymentesen elzárt aknán keresztül a kocsi belsejébe süllyesztették. Miközben a kocsi továbbhaladt, a filmet gyorsított eljárással előhívták, fixálták és előszárították. A film ezután egy Nipkovtárcsa. képrése előtt haladt el, ahol a fotocellák letapogatták. A kísérő hangot a hangosfilmnél alkalmazott eljárással rögzítették. A kép- és hang-jeleket felerősítették és külön kábelen jutatták el az adóba. A felvétel és az adás közötti időt egy perc alá sikerült csökkenteni. Az a megállapítás tehát, hogy a televízió nézői „ott voltak” az eseménynél, nem túlzott, még ha a televízió-készülékben 40—50 másodperccel később rúgták is a gólt, mint a pályán. A közbülső filmeljárás kifejlesztésénél tehát nem az volt a cél, mint a mai filmriportoknál, hogy minél mozgékonyabbá tegyék a televízió-szolgálatot. A mozgékonyság fokozását már az is korlátozta, hogy a közvetítőkocsi és a televízióadó között külön kábelösszeköttetésre volt szükség. A közbülső filmeljárast csupán azért dolgozták ki, mert még nem volt meg a kellő fényérzékenységű televízió-kamera. Az elektronikus felvevőberendezések megjelenésével gyorsan el is veszítette jelentőségét. Németországban az elektronikus kamera az 1936-os olimpiai játékok alatt állta ki a tűzpróbát. Eleinte csak napfénynél működött, nemsokára azonban fényérzékenyebb lett, és rossz időben vagy normális terem-, illetve színpadi megvilágításnál is „látott”. El lehetett távolítani a közvetítőkocsiból a közbülső filmeljáráshoz szükséges nehéz és bonyolult berendezéseket. 96
