Conrad, Walter: A távolbalátás - Élet és Tudomány kiskönyvtár 23. (Budapest, 1962)
A televízióadó szeme
zaiklemezé. Az üvegfólia anyagában a cső hosszanti tengelyével párhuzamosan bizonyos mértékű elektronáramlás áll elő, ezért a hátulsó oldalon is kialakul az elülső oldalon levő töltéskép. A töltésképet egy sorról sorra haladó elektronsugár letapogatja. Ennek a sugárnak persze már nem szabad a fóliából szekundér elektronokat kiváltania, mert akkor ugyanolyan zavaró effektusok keletkeznének, mint az ikonoszkópnál. Ezt a következőképpen kerülhetjük el: az üvegfólia hátsó oldalától kis távolságra gyűrű alakú „fékező elektródát” helyezünk el. Ez annyira lefékezi az elektronokat, hogy azok megállnak, megfordulnak, és ellentétes irányban száguldanak végig a csövön. Csak az üvegfólia elektromosan töltött helyeinél sikerül az elektronoknak elhatolniuk a fóliáig és kiegyenlíteniök a töltést. A töltéskiegyenlítés mértéke megfelel az „elveszett” szekundér elektronok számának, s ezzel egyben a megfelelő képpont világosságának. A visszatérő elektronsugár ennek következtében „ritkult helyeket” tartalmaz, amelyek azáltal jöttek létre, hogy az ottani elektronok egy része jutott el a töltés kiegyenlítésére a fóliára. Ez a ritkulás is mértéke a képpontok világosságának. Más szavakkal: a visszatérő elektronsugarat a kép világosságának mértéke modulálja. Ez a sugár visszatérésekor az úgynevezett szekundér elektronsokszorozóba ütközik. Ez a berendezés többször egymás után használja ki azt a tényt, hogy a becsapódó elektron több szekundér elektront képes kiváltani. Ezáltal az igen gyenge képjel már a csőben jelentékenyen felerősíthető. A szuperortikon felépítése és kezelése korántsem egyszerű, amellett viszonylag érzékeny a külső hatásokra. Ezért nem nagyon alkalmas az olyan televízióberendezésekben, amelyeknek durva feltételek között kell dolgozniuk. Itt már nem elég annak a követelménynek a kielégítése, hogy a berendezés minél fényérzékenyebb legyen, hanem úgy kell megszerkeszteni, 70 /
