Conrad, Walter: A távolbalátás - Élet és Tudomány kiskönyvtár 23. (Budapest, 1962)

Tulajdonképpen két vevőről van szó

I

hangban, akár „hangmaradványok” a képben, romlani fog a vétel.

Mihelyt a hangjel „egyedül” van, ugyanaz történik vele, mint minden rádiókészülékben a jelekkel: az ún. „vétel egyenirányítóban” olyan feszültségekké alakul át, amelyek az eredeti hangrezgéseknek felelnek meg. Ezeket a hangrezgéseket a „hangfrekvenciás erősítő” felerősíti, és végül egy hangszóróban ismét hangrezgésekké alakulnak át. Természetesen a televízióvevő készülékben is megtaláljuk a hangerő és a hangszín szabályozására szolgáló szokásos berendezéseket.

Mi történik azonban a képjellel? Amikor a közép frekvenciás erősítőt elhagyja, még mindig „nagyfrekvenciás” a jel, amely igen gyors váltakozó feszültségrezgésekből áll. Az elektronnyaláb erősségének vezérléséhez azonban egyenfeszültségre van szükség. Ezért a középfrekvenciás erősítők után további fokozatként egy képegyenirányító következik, ahol ezek az egyenfeszültségek keletkeznek.

A képegyenirányítót elhagyó jelek azonban még mindig nem elég erősek a képcső elektronsugarának szabályozásához. Ezért a képegyenirányító és a képcső közé be kellett iktatni a „képerősítőt” (amit egyébként videó-erősítőnek is neveznek). Még emlékeznünk kell, hogyan befolyásolja ez az elektronsugarat: „sötét” képhelyeknél a képcsőben levő Wehnelthenger olyan erős negatív töltést kap, hogy elzárja az elektronok útját. Világosabb képpontoknál viszont a Wehnelt-h engeren megfelelően kisebb lesz a feszültség, s így az elektronok előtt szabaddá válik a út. A kép élességét és kontrasztját külön szabályozók segítségével lehet beállítani.

Ám még mindig messze vagyunk attól, hogy befejezettnek tekinthessük a televízióvevő készülék rövid leírását! Halljuk már a műsort, az elektronsugár erőssége is a képelemek váltakozásának megfelelő ritmusban alakul, de képet még mindig nem látunk: az

60

i