Laszlovszky József: A magyar címer története. 2. kiadás - Pytheas (Budapest, 1989)

A napóleoni háborúk átrendezik Európa térképét, felborítják a hatalmi viszonyokat. Bonaparte győzelmes előnyomulása kérdésessé teszi a német-római császári cím használatának jogosságát, ezért I.

Ferenc (1792-1835) lemond róla, és 1804-ben felveszi az »örökös osztrák császár« címet. Ekkor súlyos sérelem éri Magyarországot, az uralkodó kihagyja az új felsorolásból a magyar királyt megillető igénycímeket, hiányzik az »apostoli király« megnevezés is. A kérdés csak látszólag jelentéktelen, hiszen a magyar király egyes címeinek elhagyása a királyság alkotmányos különállásának elvesztésével, a Habsburg Birodalomba való beolvasztásával fenyegetett.

Ezek a jelenségek az egész Habsburg korszakban nyomon követhetők a nagycímer körüli vitákban. I. Ferenc 1804-ig használt pecsétjére címerek halmazát vésik. A magyar, erdélyi és bolgár címeren kívül még húsz olyan jelképet foglal magába, amelyek egy része semmiképpen sem kapcsolható a magyar királyi címhez: például Morvaország, Szilézia, Felső-Luzácia, Alsó- Luzácia, Csehország, Lotharingia, Toscana, Stiria, Karinthia, Krajna, Tirol, Ausztria, Svábország, Habsburg, Württenberg, Anjou, Barr, Goldem, Jülich, Jeruzsálem. Ezek megjelenítésére azért volt szükség, mert a Habsburg uralkodó egy személyben német-római - majd osztrák - császár és magyar király. A rendkívül bonyolult címerképet csak egymásra helyezett pajzsok és szívpajzsok, valamint címergyűrűk együttes ábrázolásával lehetett megszerkeszteni.

Ez a heraldikai játék azért kap politikai tartalmat, mert az átalakítások során Magyarország címere eltörpül, vagy más, idegen címerek ráhelyezése miatt eltorzul, alig láthatóvá válik. Néhány esetben a nemzeti címer kiszorul

Ferenc József réz négykrajcárosa 1861-ből