Kubinszky Mihály: Adolf Loos - Architektúra (Budapest, 1967)
haladó kortársainak szemléletével áll szemben, akik majdnem mind az összes történeti irányzattal való gyökeres szakításban látják az új művészet kibontakozásának lehetőségét, szemben áll ez bizonyos fokig saját radikális purizmusával is. A díszítőelemek építészeti alkalmazását illetően azonban a gyakorlatban kevésbé szigorú álláspontot foglal el, mint írásaiban. Kétségtelen, hogy az ornamensek Loos épületeinél, belső térkialakításainál diszkrét és alárendelt szerepet töltenek be, de mégis megtalálhatók. írásai révén azonban igyekszik a díszítőelemet teljesen száműzni. A fejlődést saját korában éppen a díszítőelemnek a gyakorlati tárgyról való szükségszerűeltűnésében látja. (A gyakorlati tárgy fogalmához sorol a cipőtől s a dohányos szelencétől az épületig minden korunkban előállított terméket.) Az ellentmondás — legalább látszólag — az ornamentika ellen hirdetett radikális irányzat és a mesteremberek által készített termékek természetes fejlődését elismerő kibontakozás védelme között is látható. Adolf Loos támadja a szecesszió művészeit, támadja a Werkbundot és — korszerű szóval élve — a designért (a tervezőt), aki a használati tárgy alakját a divat formáival látja el, s „mesterséges” tervezéssel annak használati élettartamát korlátozza. Ez az ellentmondás azonban nagyrészt feloldódik akkor, ha Loos ornamentikaellenességét a kor szecessziós formaalakítására és főleg annak gyakran groteszk elburjánzására korlátozzuk. Mert Adolf Loos emlékét nagyobb sérelem alig érhetné, mint ha életművét a szecesszió fogalmához sorolnánk. Pályafutása Bécsben éppen az évben indul, amikor a szecesszió ott megjelenik. Loos és a szecesszionisták törekvéseiben közös a múlttal való szakítás szükségességének teljes felismerése. Harc a későeklektikának e korban éppen Bécsben feltűnő elburjánzása ellen, a berlini akadémizmus, az álhellenizmus, a Makart-divat telítettsége ellen. A szecesszionisták lapjában, a Ver Sacrumban 1898-ban írt A Potemkin város című cikkében Loos a modern építészet formáit a modern élethez kívánja igazítani, s elveti az új belső térkialakításnak reneszánsz homlokzatokkal való kendőzését csakúgy, mint a reneszánsz faragott kő formáinak gipsszel és bádoggal való utánzását. Amikor azonban ennek a haladó művészek által általánosan elismert gondolatnak a továbbfejlesztéseként elveti az új — szecessziósnak nevezett — formák kialakítására való törekvést is, s az épületek, bútorok és egyéb használati tárgyak formai megnyilvánulására is kiterjeszti purizmusát, akkor bekövetkezik a teljes szakítás a csoporttal. Loos főleg a szecesszió ívelt vonalaira, díszítő mintáira vonatkoztatja azt az elvét, hogy új ornamens feltalálását csak degenerált ember tűzheti ki célként maga elé, a használati tárgy fogalmától elvonatkoztatott forma kialakítása nevetséges divat. Loos tehát elsősorban nem a díszítés alkalmazása ellen száll síkra, hanem az új díszítés keresését találja erőltetettnek. A mesterkélt formakialakítás vádjával illeti van de Veidén kívül bécsi kortársait, elsősorban Olbricht és Hoffmannt, valamint a német Werkbund tagjait. Ellenzi, hogy bútorok és más használati tárgyak a mesterség hagyományainak műhelyben történő továbbfejlesztésével szemben olyan tervrajzok alapján készüljenek, melyeknél elsődleges szempont a rajzolt forma divatos kialakítása. Mégis tesz kivételt: a nagy mestert és tanítót, Otto Wagnert annyira tiszteli, hogy őt személyileg alkalmasnak tartja a designer szerepére; Wagner ehhez megfelelő mesterségbeli ismeretekkel rendelkezik. Loos a szecesszió elleni harcában — történeti távlatból nézve — részben szélmalomharcot vívott. Kétségtelen, hogy van de
