Czére Béla: A vasút története (Budapest, 1989)
A vasút győzelme - 9. Veszélyes üzem
9.2. ábra. A meudoni baleset (1842. május 8.) Számos utas halálát az okozta, hogy az ajtók menet közben kívülről zárva voltak; ezt követően e gyakorlatot megszüntették 9.3. ábra. Védekezés a vasúti balesetek ellen (karikatúra a múlt századból) különböző országokban bevezettek (így a sebességkorlátozás is). A „hatásos védekezésre” a karikaturisták is sok javaslatot tettek (9.3. ábra). Hat héttel a Stockton-Darlington Vasút megnyitása után egy újabb veszélyforrás hívta fel magára a figyelmet: az elégtelen fékrendszer. Egy sík pályarészen haladó vonat vezetője észrevette, hogy a mozdony mögötti első kocsi után a vonat szétszakadt. Ennek hatására a mozdony ugrásszerűen meglódult, mire a mozdonyvezető azonnal fékezett, és a mozdony az egyetlen kocsival megállt. Néhány pillanat múlva azonban a leszakadt vonatrész fékezetlen kocsijai hatalmas recsegéssel-ropogással belerohantak a megfékezett vonatrészbe. A baleset tizenhat ember életét követelte. A hasonló tapasztalatok világossá tették, hogy noha a mozdony önmaga a kézifékjével általában biztonságosan megállítható, a hatalmas tömegű vonat megállítására ez a rendszer messzemenően elégtelen. (Itt említjük meg, hogy végszükségben lehetséges volt a vonat fékezése ..ellengőzzel” is, ez azonban maga is balesetveszélyes eljárás volt.) A vasútra is hamar érvényesnek bizonyult a bölcs megállapítás, miszerint „minden jármű annyira jó, amennyire a fékje”. A probléma csak úgy volt megoldható, hogy a mozdony kerekein felül a vonatba sorolt kocsik kerekei közül is megfékeznek annyit, amennyi a biztonságos fékhatáshoz — a vonat tömegétől és sebességétől függően — elegendő. Kezdetben ezt úgy érték el, hogy a kocsipark egy részére kéziféket szereltek, s ezeket a kocsikat különböző szolgálati előírások szerint elosztva sorolták a vonatba. A fékezők a vasúti alkalmazottak nagy létszámú csoportja - a személy- és teherkocsik homlokoldalán épített padokon, később fékbódékban foglaltak helyet, hogy az emeltyüs, majd orsós fékkel működésbe hozzák a kerekekre szoruló előbb fából, majd fémből készített - féktuskókat. A fékezők olyan magasan ültek, hogy az egész vonatot áttekinthessék (9.4. ábra), és ne csak a mozdony sípjeleit hallják, hanem a mozdonyszemélyzet vagy vonatvezető kézi jelzéseit is láthassák. A szél és a téli fagy viszontagságainak kitett fékezők keservesen nehéz és felelős munkát végeztek. Mindemellett a vasúttársaságok arra törkedtek, hogy minél kevesebb fékezőnek kelljen bért fizetniük. Ezért például Amerikában egy-egy fékezőnek több féket is kezelnie kellett; a fék nélküli személykocsikon átrohanva szaladtak egyik féktől a másikhoz. A tehervonatokon pedig az egyik kocsi tetejéről a másikra kellett átugrálniuk. Feljegyezték, hogy az 183
