Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
III. Társadalom és nemzetiség
nevek. Igazi nagy vagyonra a kereskedőosztály tett szert, amely műveltségben is vezetett. A vásárjog és árumegállítási szabadalom nagymértékben kifejlesztette egyes városok forgalmát. Pl.: Buda, Pest, Győr, Kassa, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó stb. A tárnoki városok kereskedőlakossága sűrűn érintkezett a nyugati kereskedőközpontokkal: Béccsel, Nürnberggel, Augsburggal, Prágával, Velencével stb. A városban megtelepedett boltos-kalmárok részt vettek a távolsági forgalomban is. Felkeresték a hazai városok és a külföld vásárait, különböző áruval és állatokkal is kereskedtek. Sokan a kalmárkodást csak mellékfoglalkozásként űzték. A városi kereskedők céhekben, kompániákban éltek, de sokan laktak a falvakban és mezővárosokban szervezetlenül is. A városi kereskedőcéhek erős küzdelmet folytattak a török hódoltság alatt, és a felszabadulás után megjelenő idegen görög, rác, zsidó és örmény kereskedőkkel. Erős kereskedőréteg alakult ki a „futott” nemesekből, akik nemesi kiváltságuknál fogva előnyös helyzetben voltak a vám és illetékek fizetésénél a városi polgári rendű kereskedőkkel szemben. A marhatőzsérek túlnyomó része nem is a városi polgárságból, hanem a vidéki birtoktalan vagy egytelkes nemesekből került ki. A városi polgárságnak tekintélyes jövedelmet hozó kiváltsága volt a bormérés és serfőzés. A jómódú iparosoknak saját szőlőkertjeik voltak, és borukat maguk mérhették. Számos városban a városi polgárjog tartozéka volt a serfőzőjog. Különösen Sopronban látjuk a bortermelő polgárnak sajátos típusát és nemzedékek során kialakult szervezetét. A kereskedőknek a piacon állandó bódéik voltak. Házuk emeletén volt a lakás, a földszinten a raktárhelyiségek. Házuk elé az utca felől boltívet építettek, innen származhat a bolt elnevezés. Vásárok alkalmával a kereskedők nemcsak boltjukban, hanem sátrakban is árultak. Erdélyben a boltnak megfelelő elárusítóhelyet lábasháznak nevezték. A mezővárosok iparos-polgársága csak a helyi piac és a közvetlen környék számára dolgozott, az iparos városoké azonban idegen piac számára is. Az iparűzés szakszerű volt. A legfontosabb ruházkodási iparágak: szabó, varga, csizmadia, szűcs, gombkötő minden városban képviselve voltak. Hasonlóképpen a házi gazdasági tárgyakat gyártó iparágak is, mint asztalos, ács, kerékgyártó, kovács, tímár, szíjgyártó. A legkisebb városban is volt élemiszeriparos, egy-két mészáros, sütő és mézeskalácsos. A felsorolt iparágak a magyar nemzetiségű polgárság soraiban is erősen képviselve voltak. Egyes iparágaknak, így a textiliparnak, posztóműves, takács, üveges, ón-, rézműves, késes, ötvös és műépítő iparnak a képviselői azonban túlnyomórészt idegenek. A szövőipar képviselői azonban túlnyomórészt idegenek. A szövőipar virágzó központjai: Brassó, Nagyszeben, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Pozsony. A helybeli iparosság érdekeit és tisztes megélhetését a céhszervezet biztosította. A céh tipikus városi szervezetté nőtt. XIV. századi kereskedővárosainkban Kolozsvárott, Nagyszebenben, Pozsonyban és Kassán már kialakult céhekkel találkozunk. A kereskedelmen és iparűzésen kívül mezőgazdasági tevékenységet is folytatott a városok polgári lakossága. Az önellátó fokon álló kisváros iparos polgársága nem is tudott volna egyébként megélni. Amint az előző fejezetben láttuk, az állattenyésztésen kívül főleg a gyümölcs- és szőlőtermelés jelentett a városok polgárainak is biztos jövedelmet. így városainkban a kereskedő és iparos polgár mellett beszélhetünk a gazdálkodó és bortermelő polgártípusról. Nem is tekintették igazi polgárnak, akinek a városi házán kívül nem volt a határban kertje és szőlője, ahol a háztartásához szüksége- 69
