Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

III. Társadalom és nemzetiség

sek megtermettek, és ahová a hét végén és ünnepnapokon kirándulhatott.

A városi élet nyugalma és a szakszerű foglalkozás a polgári rend tagjainak elég magas életszínvonalat nyújtott. Kifejezésre jutott ez a polgár lakásában, ruházkodásában, szórakozásaiban és élete minden megnyilvánulásában. A polgár házának építésénél nem a kényelem, hanem a célszerűség, a minél gazdaságosabb kihasználás volt a szempont. Eleinte nagyrészt fából épültek a polgári házak, ami sűrűn megismétlődő tűzvészeket okozott. A tűzvésztől való félelem miatt, ahol mód volt rá, rátértek a kőépítkezésre. A polgári ház mérete és berendezése tulajdonosának foglalkozásához igazodott. Ezért voltak különbségek a különböző mesterségbeliek házai között. A polgári házban a család lakóhelyén kívül ott volt az iparos műhelye vagy a kereskedő boltja. Külön helyiségek voltak az idegenek elszállásolására. A vendégszoba szükségszerűséget és nem luxuscélt szolgált. Külön helyiség volt a sör- és pálinkafőzésre. A falakon belül a telekkel takarékoskodni kellett. A polgári háznak rendszerint keskeny, háromablakos homlokzata volt. A földszint utcai részét a bolt vagy műhely foglalta el. A hosszú, keskeny ház befelé terjedt, keskeny udvara volt. Az udvari fronton a hálószobák, konyha és raktárak foglaltak helyet. Az emeletes házra szűk lépcső vezetett. Az oszlopos előcsarnokból nyílt az egy vagy két utcai lakószoba: a főszobák. Az emelet udvari frontján voltak a vendégszobák. Az udvari fronton konzolokon nyugvó vasrácsos, függőfolyosó fut körül. Erdélyben a XVI—XVII. században a polgári házakat jelmondatokkal, képekkel, szobrokkal ékesítették, amely utóbbiak nem egy esetben utcaelnevezéssé is váltak.

Kisebb városokban a faépítkezés dívott. Egyes városaink házainak gótikus részletei a ké- 70 sőbbi reneszánsz vagy barokk átépítés alatt

rejlenek. Az épület tengelyében vagy egyik oldalán áll a hatalmas kapu kocsibeállóval, belső oldalán gótikus ülőfülkékkel. Az udvar mélyén istálló és kocsiszín állott. A vízellátást magán és közkutak szolgálták.

Az átlag polgárháznak berendezését, bútorzatát, háztartását az egyszerűség jellemezte. E téren is döntő szava volt a városi hatóságnak. Csak a vagyonos polgárnak engedtek meg bizonyos fényűzést. Berendezése alig különbözött a nemesek bútorzatától. Hű tükre volt az ízlések és stílusok változásának. A biedermeier — a napóleoni háborúk és szabadságharc közti időszak — polgára a belső berendezésre fektette a fősúlyt. A karosszékek, díványok, íróasztal, a vitrin adják az otthon hangulatát. E zenekedvelő korban a lakás egyik fő bútora a zongora és a zenélőóra. A biedermeier korban a mesteremberektől megkívántak bizonyos iskolázottságot, főleg a rajzolásban való jártasságot. A városi polgárság gazdagabb rétegének lehetősége nyílt a kultúra ápolására. A tehetősebb polgárok tekintélyes összegeket áldoztak iskolákra, templomokra, kórházak építésére, általában kulturális és jótékony célokra. A polgár rangja és módja külső megjelenésében is kifejezésre jutott. A magisztrátus szigorúan ellenőrizte a ruházkodást. Mindenki csak rangjához illően járhatott. Egyes városokban polgári egyenruhát is hordtak. Az öltözködésben érvényesültek az idegen hagyományok és a hazai szokások. A XVII. század közepén a nemesség beköltözésével lábrakap a magyar divat, amelynek terjesztői az Alföldről menekülő magyarok voltak.

A gazdagabb patrícius polgárok nagy fényűzést fejtettek ki. Ruházatuk atlasz, tafota, drága angol posztóból készült. A polgárság asszonyai szoknyáikat alul körülfutó szőrmével vagy bársonnyal díszítették. A magyar úrinők pruszlikot hordtak. Cselédek nem vásárolhattak drága szövetet. A XVII. században háromféle