Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

II. Gazdasági élet

az élet- és vagyonbiztonságot az utazás veszélye és kényelmetlensége. „Kinek-kinek vagyoni állapotja szabja meg, hogy gyalog, lovon, szekéren, kocsin jár-e, avagy hajón közlekedik” — olvashatjuk a Honi utazás históriájában (Bp. 1943). A legsűrűbben utazó kalmáremberek egyként használják mind az öt alkalmatosságot. A szatócs kalmárok gyalogszerrel járnak egyik vásárról a másikra, a portékájukat nyalábban, bugyorban, bördöncében, puttonyban viszik magukkal. A tőzsérek és mészárosok szintén nem ülnek lóra, sem pedig szekérre, amikor útra indulnak. Marhacsordáik után ballagva teszik meg az utat Debrecentől, Kecskemétről vagy Szegedről Bécsbe, Auspitzba, Prágába vagy Velencébe. A hódoltság korában több város hírszolgálatát ezek az állandóan útonjáró, mindenütt megforduló tőzsérek és mészárosok látják el. Sőt a török számára is sűrűn teljesítenek postaszolgálatot.

A kereskedelmi forgalomnak a piacon, a vásárokon való lebonyolítása miatt a nagyobb idegenforgalommal rendelkező városoknak gondoskodniuk kellett a falaik közé érkező utasemberek elszállásolásáról. A vendégek elhelyezése vendégfogadókban vagy családi elszállásolás útján ment végbe. Esztergom vendégfogadójáról, ahová hajón, szekéren, lovon sűrűn érkeznek orosz, német, francia kereskedők, már 1279-ben tesznek említést. Budán a XIV. századtól kezdve működik vendégfogadó. Az 1696-os összeírás a „Fehér Hajó”-t említi. Szemközt van vele a „Fehér Bárány” című fogadó. A felső-magyarországi városokban Kassán, Lőcsén, Késmárkon a „családi elszállásolás” dívik. A tekintélyes kalmáremberek a polgárság házait keresik fel. A városba érkező idegenek részére a legtöbb polgárházban külön szobát tartanak fenn. A kisebb városokban az ispotályok (Hospital) és a kocsmák is adtak éjjeli 58 szállást az utasnak. A török területen legtipikusabb szállodafajta a karavánszeráj. Ezek nagy épületek, amelyeknek közepén tágas tér van, ahol az utasok poggyászaikat leteszik és lovaikat, öszvéreiket elhelyezik.

A behozatal legjelentősebb tétele a textiláru, amit majdnem kizárólag az örökös tartományokból kellett behozni. Külkereskedelmünk útja kivitelben és behozatalban egyaránt Ausztria felé vezetett. Ezen kívül csak a török birodalom felé irányuló, főleg tranzitó forgalomnak van jelentősége.

Egyes városok lélekszámát a belső kereskedelem jelentékenyen gyarapította. Pl. Pest lakossága a török kiűzése után 80 év alatt megtízszereződött. Viszont régebben virágzó városok, mint a bányavárosok és Pozsony kivételével a nyugati országrész városai még a természetes fejlődés arányában sem gyarapodtak. Sokkal inkább a belső kereskedelem gócpontjain, az árucikkek szétosztóhelyein fekvő városok növekedtek. így pl. nem Buda, hanem az Alföld szélén fekvő Pest lett a hazai belső kereskedelem központja.

Városaink kereskedelme még most is teljesen a városokon bonyolódik le. A mezővárosok a XIX. század 20...30-as éveiben is új vásári engedélyeket kérnek. Egyes fellendülő alföldi városoknak virágzó kereskedelme van. Debrecenben (1777) a város 25 747 főnyi lakosságából 2714 az iparos, 291 a kereskedő. Az előkelőbb családoknak is kedvelt foglalkozása a kereskedelem. A kereskedők 3 osztályba tartoztak: öreg-, közép- és aprólékoskalmárok. A kereskedő rend legtekintélyesebb tagjai a tőzsérek vagy marhakereskedők. Itt bonyolódott le az Alföld állatforgalma. Az ún. „kuzmirok” a vásárok elején a marhát olcsón összeszedték és nagy nyereséggel továbbadták. Debrecen vásárai igen látogatottak voltak. Országos vására volt és hetenként négyszer tartott hetipiacot. Az országos vásár két hétig tartott, ahol