Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
I. Városaink kialakulása és fejlődése
A mezőváros olyan településforma, amelynek piaca és agrárnépessége mellett több-kevesebb kézműves lakója van. A XII. században kezdődő fejlődés során a mezővárosnak a falu és város között különböző csoportja, valóságos rangsorbeli hierarchiája alakult ki. Amíg a régebbi kutatás a rangsor utolsó helyén álló szegényes település általánosításával statikusan ábrázolta a mezővárost, Mályusz lényeges vonásainak kiemelésével dialektikus mozgásban mutatja be. Eszerint a mezőváros olyan település, amely nem a befejezettséget, hanem a továbbfejlődés lehetőségeit hordozza magán. „A mezővárosok százai a falvak ezreiből a parasztság nagy tömegeit emelték ki és vitték a városi élet felé.” A mezőváros legalapvetőbb vonásai: szűkebb vagy szélesebb körű önkormányzat, a földesúri terheknek (cenzus, kollekta) egy őszszegben való fizetése, heti és országos vásártartás. A mezővárossá alakulásnak különböző útjai voltak. Mezővárossá lettek a királyi megye megszűnése után a volt megyei és a püspöki székhelyek. Mezővárosok keletkeztek az uradalmi központok helyén, a forgalmasabb útvonalak mentén, a bányavidéken és a bortermelés helyein. A kereskedelmi forgalom városfejlesztő hatásának példái: Lengyelország felé a szepesi városok, a Kárpátokon át Beszterce, Brassó, a déli határon Szalánkámen, Keve. Egyes mezővárosok egyúttal vámhelyek is voltak, mint pl. a nyugati határon Kőszeg és Sárvár. Az utóbbinak egy bizonyos útszakaszra érvényes vámmentessége is volt. Az ország belsejében jelentékeny révhelyekből is alakultak mezővárosok, mint pl. az alsó-tiszai átkelőhelynél Révkanizsa. A bortermő vidék, így pl. Hegyalja, népes mezővárosai: Tokaj, Sárospatak, Sátoraljaújhely. A mezővárosok urai között a királyon kívül egyházi és világi földesurakat látunk. Eszerint voltak királyi és földesúri mezővárosok. A király alá való tartozás, főleg az önkormányzat tekintetében, nagyobb fejlődési lehetőséget adott a mezőváros számára. A földesúri mezővárosnak be kellett érnie korlátozott önkormányzattal és mérsékelt szabadságjogokkal. Mályusz meggyőző és alapvető fejtegetéseit Bácskai Vera fűzte tovább a „Magyar mezővárosok a XV. században” (Bp. 1965) című munkájában. Arra az eredményre jut, hogy a XV. században a mezővárosok sűrű hálózata fonta be az országot, de a természeti gazdálkodás felbomlása még csak a kereskedelmi utak közelében haladt gyorsabban. Ezért vannak a korszak mezővárosai között minőségi különbségek. Bár az újabb kutatások több-kevesebb fényt derítettek egy-egy vásároshely, hospestelepülés, megyei és püspöki székhely, uradalmi központ vagy egyszerű falu felemelkedésének mozzanataira, mégis nehéz megvonni az oppidum és falu közti elválasztó vonalat. A mezővárosok megalakulásának időpontját a privilégiumok keltéhez kötni nem lehet, mert a mezővárossá fejlődést számos egyéb körülmény is meghatározza. A XIV. században a mezővárosok nagy része még királyi birtokban volt. A XV. század végén már több mint 80%-nak van földesura, 11% pedig egyházi tulajdonban van. A XV. század első évtizedeiben az oppidum néven említett helységek egyrészt a mezőváros fokán megrekedő, másrészt a falvakból ezidőben mezővárossá emelkedő települések voltak. A XV. században, amint az Zsigmond 1405-i dekrétumában is kifejezésre jut, befejezettnek tekinthető a város és mezőváros jogi elhatárolása. A városok (civitas), bár népesség, jogi helyzet, iparosodás, kereskedelem tekintetében voltak is köztük különbségek, eléggé kiforrott egységet alkottak. Viszont a mezőváros, mint kialakulófélben levő településtípus, a fejlődés különböző fokozatán állott. 1 3
