Lazányi János (szerk.): Teichmann Vilmos élete és munkássága (Nyíregyháza, 1998)
A nemesítői hagyományok ápolása
Teichmann Vilmos élete és munkássága 168 kisebb jelentőséggel bír. Az 50-60.000 ha országos burgonya vetésterület nem indokolja a költséges nemesítést. A piaci integráció miatt Magyarországon burgonyanemesítést csak tőkeerős, nagy piaccal rendelkező külföldi céggel együttműködve érdemes végezni, mert ekkor a nemesítés költségei az előállított fajta nagyobb területen történő termesztéséből megtérülnek. Az, hogy napjainkban a burgonya nemesítése előtt nincs nagy perspektíva, Teichmann Vilmos úttörő tevékenységét, eredményes munkáját nem érinti. Az O tevékenysége hasznot hozott a tájnak, az országnak és a burgonyanemesítésnek, így a világnak is. Vetőburgonya-termesztés A nemesítő sokévi munkája jutalmát a fajtaelismerésben nyeri el. Feladata azonban ezzel nem szűnik meg, hanem folytatódik egy kevésbé látványos, de egyáltalán nem könnyebb munkában, a fajtafenntartásban és elszaporításban. Nemesítői munka ez is, ugyanolyan kitartást és állandó figyelmet igényel. Az anyagi elismerés mellett benne van a kudarc veszélye is. Az ítéletet a köztermesztés hozza meg! Amikor a Gülbabát 1930-ban forgalomba hozták, a tomyosopálcai kertekben már jó néhány tő díszlett, mert a telepi munkások is „minősítették” a fajtát, és a maguk körében gondoskodtak a gyors elterjesztésről. Olyan szaporító gazdaság is volt, ahol ezt a gyorsítást a kiváló fajta nagy kereslete miatt csalárd módon akarták a maguk hasznára fordítani, és a saját, gyengébb anyagukat ültették el a szaporító területre. Az ilyen gyanús partnernek aztán olyan vetőgumót adtak, amibe néhány Őszirózsa gumót is kevertek. Virágzáskor aztán ezek lila virága messziről bizonyította a Gülbaba fehér virágtengerében a vetőgumó erdetét, vagy hiánya a csalást. Azonban a veszélyeket is hamar meg kellett ismernie a nemesítőnek. Már 1933-ban számos szaporító tábla termése tönkrement kóros csírázás miatt. A Dunántúlról visszahozott anyaggal kellett felújítani a fajtát. Ez a természeti csapás, a rendkívüli nyári időjárásban fellépő fuzáriumos fertőzés és az azt követő kóros csírázás 30 év múlva, 1964-ben újra próbára tette a fajtát, de ezek csak egy-egy szélsőséges évjárat következményei
