Gáspár László et al.: Nagy magyar találmányok (Budapest, 1955)
Gáspár László: A nagyfeszültségű vasútvillamosítási rendszer
felszólítással fordult a felső-olaszországi vasúttársaságokhoz, hogy tegyék megfontolás tárgyává vasútvonalaik villamosítását; hiszen az Alpok déli lejtőin lezúduló nagy esésű és bő vízhozamú folyók — völgyzárógátak és duzzasztóművek építésével — óriási energiamennyiségek hasznosítására adnak módot. Két felső-olaszországi vasúttársaság a könnyebbnek látszó végénél próbálta megfogni a dolgot: akkumulátorokból táplált villanymozdonyokkal tett kísérletet — vajmi kevés eredménnyel. Megfelelő teljesítményhez ugyanis annyi akkumulátorra lenne szükség, hogy nem is egy, hanem több kocsit töltenének meg. De még így is csak rövid időre futná teljesítményükből; feltöltésük pedig lassú és körülményes. Nagyfokú érzékenysége miatt sem felel meg az akkumulátor a nagyvasúti üzem követelményeinek. A két olasz vasúttársaság ekkor úgy döntött, hogy vágányok fölött futó vezetékkel kísérli meg vasútvonalainak villamosítását. Két vonalat jelöltek ki a kísérletek céljaira. Az egyik, 1901. október 14-én üzembehelyezett vonalon 650 voltos egyenáramot használtak. Ez a megoldás, ha forgalmi tekintetben nem is maradt mögötte a gőzüzemnek, műszaki és gazdaságossági szempontból alig mutatkozott jobbnak baltimorei mintaképénél. E vonalszakasz pályája elég könnyű volt. Annál nehezebb pályaviszonyokkal kellett megbirkózni a villamosításra kijelölt másik vonalon, a Valtellina-vasúton, amely a Como-tó keleti partját érintő, 106 km hosszú útjának mintegy 30 százalékát alagutakban, 50 százalékát pedig csaknem egymásba kígyózó, kis sugarú és olykor meredek kanyarulatokban tette meg. Ez a nehéz pálya mindjárt a legnagyobb feladatok elé állította a nagyvasúti villamosítást. Amikor az érdekelt olasz vasúttársaság 1898 tavaszán a Valtellina-vasút villamosítására zártkörű pályázatot hirdetett, és a Ganz-gyárat is felszólította ajánlattételre, Kandó még innen volt harmincadik évén. Először legyőzhetetlennek látszó kételyek támadtak a gyár vezetőiben, vajon a nagy világcégek mellett egyáltalán lehet-e esélye a Ganz-gyárnak a pályázat elnyerésére, Kandó lelkesedése és új csapásokon járó gondolatai azonban leszerelték ezeket az aggodalmakat. Pedig a fiatal magyar mérnök akkoriban szinte elképzelhetetlen megoldást jelölt meg: 3000 volt feszültségű, 15 periódusú, háromfázisú áram alkalmazása mellett kardoskodott. Jó hatásfokú, túlterhelhető és kis fordulatszámú, fogaskerékáttétel mellőzésével közvetlenül hajtható motorok megszerkesztését tervezte. A 3000 volt feszültség alkalmazása a századforduló táján nemcsak vasúti vontatásban, hanem helyhez kötött, tehát biztonságosabban szigetelhető villamos eszközök céljaira is «istenkísértő» 94
