Gáspár László et al.: Nagy magyar találmányok (Budapest, 1955)
Nyárády Gábor: A zajtalan foszforos dörzsgyújtó
tartalmaztak. Efféle receptek alapján minden nagyobb gyógyszertárban, majd a manufaktúrák egész sorában készítettek mártósgyújtókat. Hazánkban először Zaretzki József gyártott ilyen gyufákat 1837-ben, bár házilag már jóval korábban is készítettek. De bármily jelentős javításokat végeztek is a mártósgyujtón, a közönség idegenkedett tőle, mert a robbanó gyúlásnak és a kénsav használatának veszélye változatlanul fennállt. Ezért a vegyészek igyekeztek a kénsavat feleslegessé tenni — így jött létre a dörzsgyufa. J. Walker angol gógyszerész 1827-ben állapította meg, hogy a káliumklorát, kén és durranóhigany keveréke nemcsak kénsavba mártva lobban lángra, hanem dörzsölésre is. Gyújtói azonban, amelyeket üvegporral készült dörzspapíron kellett elrántani, erős durranással gyulladtak meg, úgyannyira, hogy félénkebb emberek kézbe sem merték venni. Ekkor a vegyészek durranóhigany helyett antimonitot és különféle kötőanyagokat kevertek a káliumkloráthoz. Ausztriában 1832-ben J. Siegel, H. Trevany és a magyar származású Rómer István kezdtek dörzsgyujlók előállításával foglalkozni, ugyancsak saját, kisebb-nagyobb módosításokat jelentő szabadalmaik alapján. (Rómer két készítményét a XXVIII. képtáblán mutatjuk be.) Magyarországon elsőként Zucker Lázár gyártott dörzsgyufákat 1834-ben. A harmincas évek második felében azután egyre-másra alakultak nálunk is a kisebb dörzsgyufa manufaktúrák. De bizony még ezek a gyújtók is veszedelmes szerszámok voltak. Rakétaszerűén lobbantak fel, sokszor a dörzspapirost is meggyújtották. Ha ellenben csak egy kicsit is nyirkosak voltak, nem gyulladtak meg. Így azután a dörzsgyújtónak ezek a fajtái sem éltek sokáig. A gyufa történetének következő fejezetében a foszfor jut fő szerephez. A sárga foszfort ugyan már 1669-ben felfedezték, de az idő tájt és még sokáig jobbára csak az alkimisták mesterkedtek vele, nagyon drága volt ahhoz, hogy gyújtógyártásra használják fel. Akkor gondolhattak a vegyészek foszforos gyújtók készítésére, amikor már nagy tömegben aránylag olcsón tudtak foszfort előállítani. E gyújtók sorában az elsőség L. Peyla olasz fizikus 1779- ből való «turini gyertyáját» illeti meg. Peyla foszfort és ként helyezett egy üvegcsőbe, s azt viaszból készült gyértyácskával bezárta. Az üvegcső eltűrésekor a gyertya meggyulladt, de az ember olykor csontig égette az ujját, emellett förtelmes bűzt is szagolhatott sok pénzéért, mert a «turini gyertya» drága is volt. Ingen-Housz holland tudós javított rajta, de azért továbbra is veszélyes tűzszerszám maradt, súlyos szerencsétlenségeket idézett elő. Hasonló okok miatt nem váltak be a «turini gyertya» későbbi, a XIX. 132