Aba Iván: Műszaki tudományos kutatás Magyarországon (Budapest, 1965)
A Könnyűipari Minisztérium intézetei
A kaptafák, ill. a cipők hosszának megjelölésére nem a talpbélés hosszát, hanem a láb hosszát használják, ill. a cipőt azzal a számmal jelölik, amilyen hosszúságú lábra alkalmas. A lábbeli orr-része a nagyujjtól a kisujjig terjedő részen a mindenkori ízlésnek megfelelően változhat. A kaptafa orrformáját nem szabad szabványosítani, de meg kell határozni azt a minimális akcióhosszat és orrmagasságot, amely a lábegészség szempontjából szükséges. Bár az egyes bőségcsoportokon belül a bőségváltozó azonos, pl. a közepes bőségnél 3,5 mm, mégsem lehet a gyermekkaptafákat egy közepes szám után mintasokszorosítani, mivel — amint már említettük — a lágyék és a sarok, valamint a láb-előrész aránya a növekedéssel változik, de ezenfelül fokozatosan, nagyságszámonként változik a belső orrvonal iránya is. Ezt a körülményt szem előtt tartva, célszerűnek látszik a gyermeksorozatokat szakaszokra osztani. A normalizáció hatására csökkennek a gyártmánytervezés és a gyártás költségei. Egységesíthet ők a lábbeli állandó jellegű alkatrészei és az előállításukhoz használt kivágókések, présszerszámok. Központosítható a lábbelik egyes állandó jellegű alkatrészeinek gyártása. A közvetlenül nem értékelhető, de nagyobb eredmény szociális vonalon jelentkezik.; a lábbetegek száma jelentős mértékben csökkenthető. A cipőiparban is egyre gyakrabban használják a makromolekulás anyagokból készült cellás szerkezetű anyagokat. Ezeknek szerkezetükkel függnek össze jó tulajdonságaik: a szigetelőképesség, a rezgéscsillapító tulajdonságok, a rugalmasság stb. Az egész anyagrendszer tulajdonságát tehát két tényező határozza meg: az anyagrendszer cellás szerkezete és az alkalmazott makromolekulás anyag (gumi vagy műanyag) t ulaj donsá gai. A cellás szerkezetű anyagok széles körű elterjedése azzal magyarázható, hogy a különböző rendeltetési helyeken kielégítik a felmerült követelményeket és emellett kicsi, egyes esetekben rendkívül kis fajsúlyúak. Hasonló okok miatt terjedt el a cipőgyártásban is a cellás szerkezetű anyagok felhasználása. így pl. a mikrocellás talp fajsúlya jóval kisebb a bőrénél, ugyanakkor —- megfelelő minőség alkalmazása esetén — a járáskor igen kellemes felfekvést nyújt a lábnak, és ami ugyancsak igen fontos, kopási ellenállása igen kiváló, jobb, mint a bőré. A kísérlet során egy-, ill. több lépcsős módszereket próbáltak ki, azt vizsgálva, hogy a különböző fajsúlyú késztermékek előállítására melyik felel meg jobban. A szerkezetet tekintve az egylépcsős eljárás valamivel apróbb cellákat eredményez, a kétlépcsős eljárással kapott szerkezetben pedig a cellák mérete valamivel nagyobb. A zsugorodás szempontjából az egylépcsős eljárás előnytelenebb, mivel a nagy zsugorodás megszüntetése igen hosszú ideig tartó, lassan lejátszódó folyamat. E zsugorodás annál nagyobb, minél kisebb a termék fajsúlya, azaz minél nagyobb a felhajtás mértéke. Ezzel szemben a kétlépcsős eljárás igen nagy előnye a kismértékű zsugorodás. Itt az a paradoxnak látszó jelenség tapasztalható, hogy minél kisebb a termék fajsúlya — egyébként azonos receptúra alkalmazása esetén —, annál kisebb lesz a késztermék zsugorodása. Ez érthető, hiszen a kisebb fajsúly azt jelenti, hogy a felhajtás kisebb mértékben elővulkanizált állapotban történt meg, így az anyagnak a plasztikusabb állapotnak megfelelően kisebb az ellenállása a felhajtógázokkal szemben. Ennek megfelelően azonos fajsúly kialakítására kisebb felhajtóerő szükséges azzal az esettel szemben, amikor a felhajtás a már erősebben kivulkanizált gumiban történik meg. Ilyen módon a késztermékben kisebb lesz a gáz túlnyomása, tehát a zsugorodás is kisebb mértékű lesz. A felhajtásnál lényeges szempont, hogy a gumikeverék plaszticitása lehetőleg nagy legyen. Minthogy a felhajtás — különösen a kétlépcsős eljárásban — a viükani-268
