Wille, Hermann Heinz: A kocsitól a gépkocsiig (Budapest, 1967)
Álmok és a valóság között
vagy rakéta meghajtás elvét, amelynek alkalmazása nélkül nem létezhetnének szuperszonikus repülőgépek, űrrakéták. Ahhoz azonban, hogy Newton „rakétaautóvá” fejlessze reaktív gőzkocsiját — mint Max Valier és Fritz von Opel, akik 1928-ban próbameneteket hajtottak végre ilyen autóval —, az akkor előállítható gépek túlságosan szerények voltak. Előbb a technika óriási fejlődésére volt szükség minden téren. A motor megalkotásához szükséges alapismeretek szempontjából még nagyobb jelentőségük volt azoknak a kísérleteknek, amelyeket 1650 táján Otto von Guericke, Magdeburg város tudós polgármestere hajtott végre. Légritkítással sikerült a levegő súlyát munka végzésére felhasználnia. Az általa feltalált kéziszivattyú segítségével kiszívta a levegőt egy rézhengerbe illesztett fadugattyú alól, aminek következtében a dugattyú a légnyomás hatására nagy erővel lökődött a hengerbe. Eközben, jóllehet még tökéletlenül, láthatóan szerephez jutottak a dugattyús hőerőgépekhez szükséges elemek: a henger, a dugattyú, a hajtórúd és a szelep. Erőforrásul először az izomerővel működtetett légszivattyú szolgált. A valamennyi hőerőgépre jellemző elv — a munkateljesítményt valamely gáz, ez esetben a levegő feszítőereje szolgáltatja — világosan felismerhető volt. Newton reaktív gőzkocsijához hasonló merészséget és jövőlátást sejtet a hollandi Christian Huygens „puskapor gépe”, amely Otto gázmotorjának az előfutára. Huygens — az ingaóra feltalálója s a Saturnus-gyűrűk és az Orion-köd felfedezője — annak a XIV. Lajosnak a szolgálatában állt, akit a történetírás „napkirály” néven emleget. A király sem többet, sem kevesebbet nem követelt tudós alattvalóitól, mint azt, hogy találjanak egy olyan erőt, amely a versailles-i park szökőkútjainak vizét a felhőkig tudja röpíteni. A szokásos szívó-nyomó szivattyúkkal ez esetben nem sokat lehetett elérni — alkalmasabbnak látszott Guericke „pneumatikus gépe”. Az előfeltétel azonban továbbra is az volt, hogy a működtetéséhez szükséges emberek erejét más erővel kellett helyettesíteni. A kutatás és a kísérletezés e körül forgott, de csak egy véletlen segítségével sikerült továbbjutni. Huygensnek egy vadászaton jutott eszébe az a gondolat, hogy annak az erőnek, amely a golyót kiröpíti a fegyver csövéből, ahhoz is elég nagynak kell lennie, hogy Versailles-ban felemelje a Szajna vizét. Guericke gondolatait továbbfejlesztve úgy képzelte, hogy az égési gázok mozgatják majd a dugattyút, s ily módon a rombolás alattomos erőit mostantól kezdve az emberi munka könnyítésére tudja majd használni. Az, hogy Huygens motorját nem tudta gyakorlatilag kivitelezni szorosan összefüggött — mint a technika egész története —■, a társadalmi viszonyokkal. XIV. Lajos, aki jogot formált arra, hogy alattvalóinak a hitét is diktálja, 1685-ben érvénytelenítette a nantes-i ediktumot, és elkergette országából a protestánsokat. A protestáns Huygens szintén kegyvesztett lett, és visszament Hollandiába, ahol meghalt. Huygensszel együtt menekült barátja és munkatársa Denis Papin francia orvos, akiben a puskaporgép eszméje aktív pártfogóra talált. Denis Papin a matematika és fizika tanára volt a Marburg an der Lahn-i egyetemen. A puskapormotorral végzett kísérletek olyan lármával töltötték meg házát, hogy a járókelők ijedten fordultak vissza, és végül is elkerülték a rossz hírbe jutott utcát. Alighogy működni kezdett a robbanómotorok primitív, játékszer nagyságú 14
