Wille, Hermann Heinz: A kocsitól a gépkocsiig (Budapest, 1967)

Álmok és a valóság között

Oxford bölcsét Leonardo da Vinci, a reneszánsz egyetemes lángelméje követte akinek működése termékeny korszakra esett. Leonardo da Vinci a középkor és az újkor küszöbén tekintetét a jövőbe irányította, repülőgépeket látott a levegőben, evező és vitorla nélküli hajókat a tengeren, és maguktól gördülő kocsikat az utakon. Azon fáradozott, hogy egy fedett, biztos és megtámadhatatlan harckocsit építsen, amely nélkülözi a lovat mint vontató erőt, és az áttételek legkülönbözőbb típusait vázolta fel. Abból a célból, hogy a mozgáshoz szükséges energiát magán a járművön állítsa elő, és ha lehetséges, fel is halmozza, először egy áttételes meghajtású, kormánykerekes járművet szerkesztett, amelynek a meghajtása az adhézió (két test molekuláris erők okozta egymáshoz tapadása) elvén alapult. A harckocsi belsejében nyolc ember fogantyúkat működtetett, amelyek forgattyús hajtómű révén hatottak a kerékagyra. Később Leonardo áttért a kerekek független meghajtására, és kialakított egy olyan meghajtást, amelyben a modern differenciálmű előfutárát fedezhetjük fel. Ezenkívül tervezett még egy rugós hajtóművet és egy egyszerű gőzgépet. Számításait és rajzait alapos vizsgálatok egészítették ki: foglalkozott a munkának mint az erő és mozgás termékének a szerepével, a hajtóerők alkalmazásával, az erőátvitel és a súrlódás problémájával. Ezzel új távlatokat nyitott a gépjárműtechnika előtt. Szellemének gyümölcseit azonban csak a későbbi nemzedékek aratták le.

Az első „magánjáró” jármű lóOO körül — Leonardo da Vinci után száz esztendővel — jelent meg a nyilvánosság előtt. A holland Simon Stevins által épített „vitorlázókocsi”, mint neve is elárulja, különleges fajtájú szörny volt. A szélmalmok és a vitorlázóművészet országának fia magát és feltalálói szerencséjét a szélre bízta: egy kétárbocos hajótestet kerekekkel szerelt fel, és ellátta forgatható hátsó tengellyel. A gördülő bárka csodálatos, óránként 34 km-es sebességgel száguldott a parton Petten és Scheveningen között, 28 utasának legnagyobb megelégedésére.

Hasonló „szélerő kocsikat”, amelyeken a vitorlát alkalmasint sárkányok vagy szélmalomszárnyak helyettesítették, már korábban is építettek Kínában, később pedig Angliában, sőt az angolok között olyanok is akadtak, akik vitorlázókocsijuk nagyszerűségéről való meggyőződésükben szabadalommal próbálták megóvni modelljeiket az utánzástól.

Szakszerűbb vállalkozás volt Johannes Hautzsch órásmester „nürnbergi díszhintója”, amely 1049-ben Németországban megnyitotta a furcsa járművek felvonulását. A gazdagon aranyozott és faragásokkal díszített hintótest oldalán díszes angyalfigurák apró kürtöket emeltek a magasba, és hangversenyükkel csalogatták a bámészkodókat. Az első kerekek között egy félelmetes sárkányfej ügyelt az előrehaladásra. Ha forgalmi akadályokba ütközött, ijesztően forgatta szemét, kinyitotta száját és vízsugarat lövellt a gyalogosok fejére. így a közönség kezdeti derültsége hamarosan bosszankodásra fordult.

A nürnbergiek érthetően nem hitték el, hogy kocsit — Leonardo da Vinci után szabadon — csupán egy erős óramű mozgásba tud hozni. Azt állították, hogy Hautzsch a kocsi belsejében két inasát bújtatta el, ők fecskendezik a vizet és hajtják a hintót. A Fliegende Blätter, a német napilapok előhírnöke, a szélrózsa minden irányába elhíresztelte a csodálatos járművet, és a próbaút után hamarosan jelent-12