Garay Tóth János et al. (szerk.): Holográfia és humanizmus - Gábor Dénes (Budapest, 1995)
Nem meglepő bizony, amint azt sokszor hangsúlyozta, hogy nem volt önálló magyar fizikus 1711-ig, inkább meglepő hogy egyáltalán eljutott a híre Magyarországra a fiatal nyugati fizikának. Egy hiányt éreztem itt a munkájában, de ez a hiány megvan minden tudománytörténetben amit komoly szakember írt, csak az amatőr történész mint Koestler Artur meri betölteni. Ugyanez megvolt pl. a római történelemben számomra, amig el nem olvastam Jerome Carcopino nagyszerű könyvét, „Mindennapi élet a régi Rómában”. Az ember szeretné tudni hogy hogyan éltek ezek a régi tudósok? Hogyan tudtak elutazni ezek a többnyire koldusszegény emberek Bolognába, Párizsba, Hollandiába? Postakocsi még nem volt, és ha lett volna is, nem tudták volna megfizetni. Talán ezért is nem jutott el egy sem Angliába, mert a hajón bizony fizetni kellett. Valószínűleg gyalog, talán sokszor mezítláb, néha egy parasztszekérre felkéredzkedve. Azután mikor már tanárok lettek hogyan éltek? A fejedelem vagy a káptalan fizette-e őket, valószínűleg ritkán és rendetlenül? Egy sok szüléstől elnyúzott, a pénztelenségtől elkeseredett feleség nyúzta-e őket? Hogyan tudtak könyvekhez jutni, hogyan tudtak külföldiekkel levelezni? Hogyan tudták kiadni a könyveiket? Maguknak kellett-e kiállni velük a vásárra, mint Keplernek Lipcsén? Úgy érzem hogy aki mint történelmi materialista gondosan megírja az összefüggést az új gondolatok és a gazdasági rendszer között, annak ezekre a részletekre is figyelemmel kellene lennie. És akkor felélednének ezek a papíremberek, akik olyan egyformán néznek ránk a képeikből, a nagy szakálukkal. Ezt persze nem hányom fel szemrehányásnak, ez a hiány közös az egész tudománytörténetben. Newtonról Isten tudja hány könyvet összeírtak már, de még mindig érthetetlen marad emberileg. Csak egy vonás hozta kissé közelebb, amit egyik életrajzírója megírt hogy mikor a Principia-t írta reggel felült az ágya szélén és egy óráig mozdulatlan maradt, kigondolta teljesen minden sorát amit aznap le akart írni. Bár olyanok lennének ezek a tudományos életrajzok mint a kedvenc életrajzíróm, Stephan Zweig biográfiái, amelyekben mindig bemutat egy napot a hőse életéből. Goethe-ről is rengeteget olvastam, de csak kétszer elevenedett meg nekem, egyszer mikor Weimarban megláttam azt a kényelmetlen biciklinyerget amin lovagolva írta az utolsó remekműveit, a két rossz faggyúgyertya fényénél, és amikor Thomas Mann felelevenített egy napot az életéből, az egyik utolsó remek könyvében, Lotte in Weimar. Itt Nyugaton most erős vitatkozás folyik a historiográfusok között, akik tényeket akarnak csak közölni, a „historicist”-ek között, (mint Toynbee,) akik áltudományt akarnak belőle csinálni, de a közönség egyik fajtát sem olvassa szívesen, jobban szeretik a történelmi essay-istákat, mint Trevelyan és Trevor-Roper, akik irodalmat csinálnak belőle. 30
