Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)

A Fischer-utódok és a részvénytársaságok kora 1876-tól 1920-ig

főre esett. Ugyancsak ezzel áll kapcsolatban a herendi szakmunkások tömeges kivándorlása is. Herendről 1898-tól 1912-ig 441 fő vándorolt ki Amerikába. Bár hazánkban a kivándorlás láza kisebb vagy nagyobb mértékben különböző területeket keresett fel, de a herendi kivándorlás a falu létszámához viszonyítva egyedülálló. Érdemesnek találtuk a kivándorlás helyi okait kikutatni. A falu 1891-ben megvette a nagyvázsonyi uradalom Herend határában fekvő birtokát. A lakosoknak a vásárláshoz a Veszprémi Takarékpénztár biztosította a kölcsönt amortizációs alapon.

Majd a szentgáli tagosítás befejezése után a Szentgáltól távol eső földeket vásárolták meg. A meglehetősen magas áron vett föld kölcsönét és kamatát fizetni kellett. A kis területű gazdaság ezt nem biztosította. Állandó munka csupán néhány ember részére jutott a vasúton, a szentgáli mészégetőnél és a herendi gyárban. Nem maradt más hátra, mint a bizonytalan alkalmi munka és a jó keresettel kecsegtető kivándorlás. Voltak, akik kétszer, háromszor is áthajóztak Amerikába, míg a föld árát kifizették. Voltak, akiket a munkanélküliség vitt a tengerentúlra. Ezeknek nagyrésze sohasem jött vissza. Mindenesetre, ha ezekben a válságos években a gyár életképes,! 146) Herend nem vált volna a magyarországi kivándorlás egyik szomorú gócpontjává.! 147) Egy 100—150 fővel dolgozó porcelángyár a kivándorlók jelentős részét foglalkoztathatta volna. A nagy állami szubvenció és a csekély munkáslétszámú termelés, az időnként különböző kiállításokon történt sikeres üzletkötés, az évi 3—4 égetés elegendő volt Farkasházy személyi kiadásaihoz, a gyár fejlesztése s a falu szempontjai háttérbe szorultak.! 148) A korabeli sajtó is ostorozta Farkasházyt ezért a magatartásáért. A Veszprémi Népakarat e gondolatnak így adott kifejezést: „Ha már a herendi porcelángyárnak évi 8 ezer korona szubvenciót és 12 évi állami adóelengedést, egyéb kedvezményeket ad, kényszerítse Fischer Jenőt, a gyár tulajdonosát kötelezettségeinek szoros teljesítésére”.(149) Sőt egy új magyar porcelángyár létesítésének gondolata is felmerült.(150)

Az 1907-ben a porcelániparban jelentkezett válság Herendet is erősen érintette. A századforduló után a technika óriási léptekkel tört utat. Fehetetlennek képzelt problémák megoldásáról adtak hírt a korabeli újságok, a kerámia- és porcelániparban ugyanakkor semmi új technika nem született. Az ötletek csak a régi hagyományok variálását tartalmazták. Nem kétséges, hogy a kontinens porcelánipara fel tudta használni azokat a tanulságokat, amelyeket a párizsi világkiállítás nyújtott. Koppenhága sikeres példája nyomán — Sèvres kivételével — a máz alatti festészet adta halvány színharmóniára tértek át. Ami azóta új volt, az Meissen modern biszkuitjei, s a nymphenburgi manufaktúra — Bastelli ónymphenburgi művészetére emlékeztető — Wackerle-figurái, amelyek nagyszerűen eltalálták a porcelán jellegét, s színezésük igen finom ízlést árul el. Egyes művészek a biedermeyer stílus alkalmazásával, mások a forma és a dekor egyszerűsítésével és a naiv népies emlékek modernizálásával tűntek fel. Ezek azonban elszigetelt jelenségek voltak.(151)

Azt hihetnénk, hogy megfelelő porcelántechnikusok, vagy a művészi irány meddősége idézte elő a fejlődés hiányát. Pedig az oka kizárólag gazdasági volt. A kontinens porcelángyárainak hatalmas porcelánexportját teljesen tönkretetette a tengerentúli nagy pénzügyi válság. Nem kis számokról van szó. 1902-ben Németország több mint 3 millió, Franciaország 1,5 millió, az Osztrák—Magyar Monarchia közel 1 millió dollár 59