Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)
A Fischer-utódok és a részvénytársaságok kora 1876-tól 1920-ig
ben az állam megvette. 12 évi adómentesség és kamatmentes kölcsön juttatása mellett még ugyanezen évben a „Herendi Porcelángyár RT” néven alakult vállalatnak eladta. Az új vállalat megindításáig a vezetést Eckert József festőre bízták. A részvénytársaság igazgatósági tagjai gróf Zichy Jenő, gróf Batthyány Géza, dr. Matlekovics Sándor, Hüttl Tivadar és Wahrmann Mór voltak. A társaság alaptőkéje osztrák értékű 150 000 Ft, amely alaptőke 150 darab, egyenként 1000 osztrák forint értékű bemutatóra szóló részvényre oszlott. A részvénytársaság megbízásából a gyár vezetését a csehországi Hippmann Ferencre bízták. Nem rendelkezett különösebb szaktudással, s főleg a munka szervezése terén mutatott teljes járatlanságot. A gyári levéltár adata szerint a 42 régi gyakorlott szakmunkás a gyárban maradtál22) Hippmann napszámban dolgoztatta őket, így egy tányér festése gyakran három napot is igénybe vett. Mennyiért lehetett akkor egy tányért eladni? Ehhez hasonló tünet mindennapossá vált a gyár életében. A Veszprémi Független Hírlap 1888. júliusi száma a megye közfelháborodásának adott kifejezést cikkében, amikor többek között ezeket írta: „Nem lehetetlen, hogy a cseh gyáros az ő »Landsmanjukat« külön is megfizeti, hogy mielőbb segítse tönkretenni a világhírű herendi gyárat.” A gazdasági nehézségek növekedésével újabb csőd fenyegetése láttán többekben megfogant ez a gondolat. Rövid átmeneti időre ismét cseh igazgató, Gruss vette át a gyár vezetését, majd végül Örley Jánost nevezték ki igazgatónak. Az akkori viszonyoknak megfelelő modern berendezésekkel megkísérelték korszerűsíteni az erősen elaggott gyárat. Még 1885 végén nagyarányú építkezésekbe kezdtek. Az udvari földszintes szárnyra emeletet húztak. Új, korszerű emeletes fonnyasztótérrel rendelkező kemencét építettek. Majd Karlsbad környékéről szudéta-német szakmunkásokat alkalmaztak. Az igazgatóság véleménye szerint az eddigi évi forgalmat beruházásokkal 5—600 forintra remélték növelni, tekintve, hogy örökölték a gyár mintegy 42 főnyi munkásságát, régi gipszformáit és mintakészletét. Különösen számítottak a régi időkből örökölt külkereskedelmi hálózatra, amely az iratok szerint Anglia, Franciaország, Oroszország és Amerika felé irányult. Az egyéni megrendeléseket az iratok különösen hangsúlyozták: „Őfelségéik a német császár, az olasz király, a román király stb. kitüntették a gyárat megrendeléseikkel".(123) A gyárat a gazdasági helyzet és a piac reális felmérése nélkül a világhírű herendi névre alapozva nagy profit reményében mesterségesen bővítették. Mintegy 80 főre növelték létszámát. A munkások fizetése gyenge, a termelékenység alacsony volt, a rengeteg selejt és főleg a nagy személyzet miatt állandó ráfizetéssel zárult az év. így a részvénytársaság nagy reményei meghiúsultak, s a komoly befektetések ellenére is a csőd elkerülhetetlenné vált. A híres herendi minták háttérbe szorultak, a cseh igazgató az olcsó edények gyártását szorgalmazta, Csehországból importált anyagból, Örley idejében pedig a kőedényt honosították meg. Ezt a lépést a korabeli sajtó bizakodva fogadta: „Ha valahol, úgy a kerámika terén bővelkedünk kétségtelen magyar eredetű emlékekben. E téren újra felvenni a megszokott fonalat, fejleszteni a megmaradt elemeket, nagy, szép és a herendi gyárnak megfelelő feladat.” A művészeti ipar c. folyóirat e megállapítása más magyarországi porcelán- és kőedénygyárakra talán helyes, de Herend 50 esetében téves. Herendtől mindenki a nagyszerűt, a technikai bravúrt
