Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)

A Fischer-utódok és a részvénytársaságok kora 1876-tól 1920-ig

várta, még akkor is, ha formában és dekorban a megváltozott új ízlést követi. A nyersanyagokkal bőven megáldott, nagyobb műszaki felkészültséggel, s az egyszerűbb kivitelű, de mégis tetszetős porcelánok piacán komoly külföldi üzleti hálózattal rendelkező cseh gyárakkal Herend nem tudott eredményesen versenyezni. A kőedény terén az akkor még virágzó kisebb kőedénygyáraink is konkurrenciát jelentettek, a magyar és az európai kerámiaművészet élvonalába került pécsi Zsolnay-gyárral pedig mind belső, mind külső piacon számolni kellett. Ha a korabeli sajtót lapozzuk, minduntalan Zsolnayt dicsérő cikkeket találunk; Herend neve bizony megkopott! Piaca egyre jobban összeszűkült. A nagysikerű 1885. évi országos kiállítás hivatalos jelentése is foglalkozott a herendi gyár művészi életében beállt krízissel. „A herendi porcelán előállítása túl drága, nem bírja a cseh konkurrenciát, Herend inkább a meisseni példát, a „Zwiebel Dessein”-t utánozva, művészi formájú, a holicsi hagyományból választott egyszínű, erőteljes díszű asztali edény készítésével teremtsen magának piacot.”(124)

A bajok csak sokasodtak a gyárban. 1892. július 15-én szinte véletlenen múlott, hogy halálos katasztrófa nem történt. A gyár nyugati, emeletes épülete, ahol korongozó termek voltak, összeomlott. A munka után egy korongos munkás, akinek korongja az ajtó közelében volt, visszamaradt.

Ez a munkás tanúja volt az omlás kezdetének. Azonnal menekült, s alig ért az udvarra, az emeleti rész iszonyú robajjal leszakadt, átszakította a földszinti boltozatot, s maga alá temette az összes gépeket, az elkészült munkákat és a temérdek, nagyértékű gipszmintát. Az Örley vezette vizsgálat megállapítása szerint a padláson elhelyezett óriás mennyiségű nyers kvarckőanyag súlya idézte elő az összeomlást. A jegyzőkönyv senkit sem tett felelőssé, pedig méltán emberéletet követelhetett volna. A gyártelep e részét lezárták, s a munka hosszú ideig szünetelt, ami csak fokozta a jelentékeny kárt, s növelte a gyár már említett gazdasági nehézségeit.

Hogy tőkéjüknek legalább egy részét megmentsék, 1893 februárjában az „Egyesült Magyarhoni Üveggyárak RT”-nak eladták a részvényeket 125 ezer forintért.( 125) A válságon azonban mitsem segített az új részvénytársaság tőkéje, a dilettáns vezetés most sem találta meg a célszerű termelési formát és az élénk kereskedelem lehetőségét. A kőedénygyártást tovább fokozták. „Szekfűs" étkészleteikből szép számmal értékesítettek a keleti piacokon.

Két évtized telt el a herendi gyár utolsó nagy bécsi világsikere óta. Azóta Herend hírneve, gazdasági helyzete évről évre romlott. Végső soron mi okozta a gyár e hanyatlását? Csak a hozzá nem értő vezetés? Korántsem!

A herendi gyár korábbi sikereit annak köszönhette, hogy mindig időben felismerte a kor ízlését és igényét. A „történeti stílusok” korszakában, amikor a múlt újjáélesztése volt az általános stílustörekvés, Herend mesteri módon elevenítette meg a régi mintákat, sőt egyéni variálással, sajátos ízzel látta el termékeit. Új meg új alkotásaival, időnként egy-két bravúros tárggyal magára vonva a közérdeklődést, szolgálta a kor ízlését, s a gyár kereskedelmi célkitűzéseit, anélkül, hogy teljesen elszakadt volna a valóságtól. A versenyben nem állt egyedül, de Herend a kor ízlésének megfelelő gyártást tökéletesebben, jobban oldotta meg valamennyi gyárnál, így a XIX. század közepe táján — bár néha segítő kölcsönre szorult — nemcsak fenntartotta magát, de állandóan az élen járt. Művészi törekvését mindig a korabeli társadalom vásárlóképes osztályainak igényével hozta összhangba. Nem véletlen, hogy Herend fénykora a múlt század 51