Herman Ottó: A halgazdaság rövid foglalatja - Természettudományi Könyvkiadó-Vállalat 31. (Budapest, 1888)
II. A tógazdaság okszerű gyakorlata
04 A TÓGAZDASÁG OKSZERŰ GYAKORLATA. ban a víz megromlik, vagyis megfogyott benne a levegőnek kellő tartalma, a tónak minden hala úgyszólván egyazon a pillanatban a felszínen terem és mohón «szopákol»; természetes, mert a felszín vize a levegővel való érintkezés miatt még leginkább levegős, tehát még némileg alkalmas arra, hogy a hal életét fentartsa. De az is bizonyos, hogy ez csak tengődés s ha az állapot több napig tart, a halak okvetetlenül belepusztulnak. Ha ilyenkor nem mutatkozik eső, mely a holt vizet felveri, nem kerekedik erősebb szél, mely a tavat felkavarva, vizét is feléleszti, akkor nem marad más segítség, mint az, hogy a szükségből való kihalászáshoz folyamodjunk, melyet — minthogy a tó le nem csapolható — nagy húzóhálókkal és szaporán kell végezni. Egészben sem a kopolyáknak, sem a tulajdonképeni gyülevész vizeknek nem nagy a jelentőségük s tulajdonképen csak akkor lesznek halászatilag igazán kihasználhatók, a midőn megérjük, hogy az okszerű tógazdaság tért foglal s így az ilyen vizek számára könynyen és olcsón szerezhetjük mega kellő, hizlalásra való halnépséget. Vannak azonban még másnemű gyülevész vizeink is, a melyek teljesen arra valók, hogy rendszeres tógazdaságot alapítsunk reájok: azok, a melyek szabályos módon levezettetnek,* eredetüket pedig a tavaszi hóolvadásnak és a nyári esőzéseknek köszönik. Ezek a vizek rendszerint csatornákba gyűjtetnek s * Ilyen pld. a Hortobágy csatornája s mások.
